A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Irodalomtörténet – Művelődéstörténelem - Kilián István: Magoss Olga emlékei Móricz Zsigmondról

dik határban jár a tervezgetésével... végre eljutottam odáig, hogy gondolkozom a dolgon, s felsoroltam Magának aggályaimat. Magával nem lehet zöld ágra vergődni. Ha hűvösen petyegek, akkor dühös és goromba, ha egy kicsit szívesebb vagyok, akkor direkt illetlen ajánlatokat tesz..." (1925. december 14.) S ugyanebben a levelében írja meg Móricznak, hogy gyermekeit egyelőre ne hozza bemutatkozni Debrecenbe, mert korai és alkalmatlan az időpont. S arra a levélre, amit válaszul kapott az első szakítási kísérletkor, 1926. január 7-én Móricz a maga megjegyzéseit is ráírja. Tulajdonképpen ebből a soha napvilágot nem látott megjegyzésből lesz számunkra azonnal világossá a határozatlan asszony egyénisége: „Nincs tovább. S most eszembe jutott az utolsó búcsú. Míg a gyerekek öltöztek, délelőtt tizenegykor felmentem búcsúzni Hozzá. S ez rendes szokás volt nála, hogy este odaadó s szerelmes és lankadt volt, de reggelre, mintha csak kialudta volna magából a lázat, józan, hűvös, támadó és hideg volt. Ezen a reggelen rémes volt a fordulat a tegnap esti forró csókok után. Az első csók s erre most kegyetlen hidegséggel s oly hűvösen hogy paffá lettem s felbőszültem úri gőgje ellen, letárgyalta, hogy erről a házasságról egy szó sem lehet s arra kér, hogy tovább ne forszírozzam a dolgot..." A levelek azonban csak továbbutaznak Budapest és Debrecen között. Az író csak március 25-ig huszonkét levelet menesztett Olgának, s ezekre annak rendje, módja szerint meg is érkezett a rendes válasz. A debreceni asszony mindegyikben önmagát elemezte, saját titkait nyitogatta. Ismerkedésük, elfojtott, szublimált szerelmük még az egy esztendőt sem érte meg, hangjuk egyre őszintébb lett, s Móricz lassan-lassan a szerelmi ostromról is lemondott. „... Maga úgy él, mint aki az életnek esküdött fel — írja Magoss Olga Budapestre 1926. február 12-én — és én látja, a halál hatalmában vagyok. És hogyha Maga szeret engem, Zsiga, ne is próbáljon engem onnan elszakítani. Valahányszor még hús és vér ember lettem, tehát kevesebb, mint ember, utánna (!) mindig egy olyan csalódás, egy olyan undor fogott el önmagammal szemben. Azt írta, hogy jó Magának énvelem ülni. Jó, több, mint jó, nekem gyönyörűséges. De vajon milyen keveset jelenthetne az életünkben ez a hangulat... ? Veszedelem, Zsiga, óriási veszedelem, ami felé futunk, én tudom, és még sincs erőm, hogy visszatartsam magunkat... Nem bízom Magában és mégis vonzódom. Még nem tanultam meg becsülni és máris szeretem. Lehet egy ilyen érzésnek létjogosultsága? Nem, az nem lehet..." Mi ez, ha nem szerelmi vallomás azzal a puritán, asszonyi felhanggal, amely csak egy hitét élő, kálvinista polgárcsalád leányában emelkedhetett ilyen magasra? Szerelem és szeretet elhatározás nélkül. Tulajdonképpen ezt az indok nélküli asszonyi tartózkodást magyarázza az egészséges ösztönű férfi úri gőgnek. Pedig nem az volt. S a feketeruhás hölgy áradó kételyeire, amely szerint ő képtelen lenne betölteni azt a feladatot, amit házasságuk esetén az író szánt volna neki, az 1926. március 14-én kelt levél egy mondata újabb bizonyíték: Tudom, hogy még azt sincs jogom leírni, hogy szeretem, mert az én számból úgy hangzanék ez, mintha meg akarnám csúfolni az embernek ezt a legszentebb indulatát, én, Zsiga, nem tudok szeretni... Isten vele, kedvesem...!" S 1926 tavaszán Móricz Pesten véletlenül összeakadt Simonyi Máriával, s Olga határozatlanságára az író később nagyon megbánt határozottsággal felelt. Június 25-én valamennyi szerelmes levelét visszaküldte Olgának Debrecenbe, az asszony azonban ezt a dacos nagylelkűséget nem viszonozta hasonlóval. S talán ennek is köszönhetjük, hogy több levele ránk maradt Móricznak. Olgát nem kötötte egy készülő, új házasság íratlan szabálya, mint Móriczot, a leveleket élete végéig híven megőrizte. Az író pedig 1926. június 29-én Simonyi Máriával házasságot kötött. A levelezés így egy időre megszakadt. De nem sokáig, Móricz képtelen volt elfelejteni a varázslatos szépségű asszonyt, akinek annyiszor leírta, hogy igen hasonlít első feleségére. 1930. február 2-án a Soli Deo Gloria körben felolvasást tartott Debrecenben, s aznap estére a Magoss család Szaplonczay Gyuláékhoz volt hivatalos teára. Ideérkezett Ady Lajos is, aki barátját, Móricz Zsigmondot is magával hozta, „Nagyon kellemes délutánt töltöttünk — írja itt közreadott emlékezésében Magoss Olga — ott együtt a kis szalon sarkában beszélgetve." Az író is szeretettel emlékezik erre az estére: „Öregek vagyunk, — mondotta. Öreg, akiben nincsenek többé elhasználatlan energiák. Mibennünk van. Felejthetetlen az a sarok ott a kis szobában. Nem úgy ültünk, mint két öreg, — hanem mint két üde siheder. Maga olyan volt, mint egy virágzó azálea. Szép volt, bölcs is a szépségében..." (Budapest, 1930. febr. 5.) 350