A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Művészettörténet - Bíró Lajos: Képzőművészeti élet a két háború között Debrecenben

Művészi, stílusbeli szándékaikat a sokféleség jellemezte; nem képviseltek egységes irányt, ki-ki a maga művészi útját járta — bizonyos értelemben magányosan. Debreceni létük csak egymás mellett élést jelentett, s esetükben sem iskoláról, sem műhelyről nem beszélhetünk. Névsoruk többféle művészi aspirációt, egymástól sokban eltérő alkotói módszert mutat. Megtalálható volt itt egyrészt a hagyományőrzés, másrészt ráfigyeltek a század törekvéseire: ugyanazokat az ösztönzőket érzékelték, melyek új utakra terelték az egyetemes képzőművészetet. Együvé tartozásukat a műpártolósokkal szembeni elkülönülés és annak a felismerése jelentette, hogy a „minőségi és modern" csak az „avatagtól" függetlenül létezhet. Ez a másság, valamint művészi és emberi etikájuk, önkéntes és egymást tisztelő együttműködésük, elvhűségük*teremt kohéziót s határozza meg együttlétüket, és ez rangsorolja őket a korabeli jelentős magyar progresszív egyesületek mellé. Progresszivitásukat a korszak mondanivalóit kifejező — esetenként új — kompozíciós megoldások, a lendületesen összefogott formák, a merészen felfokozott vagy visszafogott színvilág, hangsúlyozott faktúra teremtés, nagy foltok, síkok, azaz a képzőművészet sajátos áttételein keresztül megnyilvánuló dinamikusabb világszemlélet és magatartás jellemezte. Elkötelezett méltatásaiban Rabinovszky Máriusz is azt hangsúlyozza, hogy az adys képzőművészek „végvári" helyzete példa erejű és ez fontosabb, mint eredetiségük mértéke. AZ AJTÓSI DÜRER CÉH Az Ady Társaság működésének idejére esik Debrecen grafikai művészetének kibontakozása. Ez a városban ekkor tevékenykedő grafikusok, elsősorban a két legkultiváltabb grafikai eljárás, a fametszés és rézkarc európai hírű mesterei: G. Szabó Kálmán és Vadász Endre munkásságához kapcsolódott.

152 Hozzájárult ehhez a harmincas években egész Európában, így nálunk is felerősödött grafikai lapok — főleg ex librisek és kisgrafikák — gyűjtése és a szaporodó gyűjtők intenzív érdeklődése. A debreceniek közül feltétlen említést érdemel Nagy József polgári iskolai tanár, aki grafika mellett érmet is gyűjtött, és bérei Soó Rezső egyetemi tanár, akinek a legnagyobb gyűjteménye volt. Nagy József 1928-ban a debreceni nyári egyetem keretén belül saját gyűjteményéből megrendezte az első vidéki ex libris kiállítást (345 lap), és az ő szerkesztésében jelent meg az első magyar grafikai szaklap a Magyar Ex libris első száma 1935 tavaszán. Művészek, műbarátok és gyűjtők szerencsés egymásra találása eredményezte, hogy 1935 őszén létrejött a gyakorlatilag 3 évet megélt Ajtósi Dürer Céh, Grafikusok és Grafikagyűjtők Köre nevű önálló egyesület. Célja: a grafikai kultúra terjesztése és fejlesztése előadások és kiállítások rendezésével, művésztagjai részére munkalehetőség biztosítása; az ex libris-művészet iránti érdeklődés és gyűjtés segítése rendszeres találkozásokkal, kiadványokkal, bel- és külföldi cserelehetőségek biztosításával. Az egyesület elnöke: bérei Soó Rezső, alelnökei: Nagy József és G. Szabó Kálmán. A választmány tagjai között volt: Bánszki Tamás, Nagy Ferenc, Nagy Sándor János, Petry Béla, Toroczkay Oszvald, Vadász Endre, pénztáros: Menyhárt József. 1935 decemberében megrendezték egyetlen kiállításukat, a nemzetközi grafikai kiállítást a Déri Múzeumban, amit 1936 januárjában Nyíregyházán is bemutattak. Az 51 résztvevőnek mintegy 4500 lapja került bemutatásra falakon, vitrinekben, mappákban. A Céh munkájához kapcsolódott még Várkonyi Károly (sz. 1909) grafikus, ő elsősorban alkalmazott grafikával foglalkozott ekkor, és Szoboszlai Mata János (1907—1944), aki irodalmi tevékenysége mellett a magyar irodalom klasszikusait illusztráló archaikus hangvételű fametszeteivel lett a korszak egyik felejthetetlen debreceni grafikusa. Az Ajtósi Dürer Céh — rövid működése alatt — az 1935-ös kiállítás mellett kiadványaival, a gyűjtés serkentésével teljesítette feladatát.

153 152 Békés István: Az Ajtósi Dürer Céh keletkezése és feladatai. = Magyar Exlibris II. évf. 1. sz. 17—21. 153 Uo. 17—21. 316