A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1983-84 (Debrecen, 1985)

Művészettörténet - Bíró Lajos: Képzőművészeti élet a két háború között Debrecenben

mult ízléssel. (Vásárra igyekvők a hajnalon 1931, Holdas éjszaka 1930, Hídivásár 1932, Kora tavasz 1932, Megy a juhász 1932, Kettős kút 1932, Legelő cifragulya 1933, Delelés 1933, Délibáb 1933, Itatás a kettős kútnál 1933, A Hortobágy télen 1933, Esthajnal 1934, Augusztus vége 1934). Sorozatban festette a pásztor-gulyás-csikós arcképeket, amelyeken érződik, hogy Káplár azon van, hogy modelljeinek megadja saját karakterét, igyekszik „elkapni" az arcok kifejezését, a mozdulatok egyéni eredetiségét. Alakjai a magas horizontú tájképi háttértől keményen elválnak, sokszor szoborszerűen, energikusan hangsúlyozott vonásokkal töltik ki a kép előterét — olyan kompozíciós séma ez, melytől hortobágyi portréin alig-alig tér el. Semmit sem tartalmaznak a szokványos akadémista megjelenítési módból — a Rippl-Rónaitól tanult és a maga számára átgyúrt olajfestés technikát alkalmazza. Inkább rajzol, mint fest ecsetjeivel, és a sötét-vörös-barna, szürke-fekete kontúrok — amivel mintegy „bekeretezi" a formákat — egyrészt kifejezésteljes egyszerűséghez vezetnek, erőt, szilárdságot sugalmaznak (Végh Mihály és fia 1928, Bikagulyás 1928, Szarvas Ernő —, Zagyva Sándor csikós —), másrészt egyfajta sztereotipizmust eredményeznek. Portréit az összefoglaló egyszerűsítést kívánó megjelenítésifestési technika, és feltehetőleg a néprajzi, antropológiai hitelesség szándékából fakadó természethűségre törekvés, a látványt konkrét részletességében is megragadni kívánó előadásmód ellentmondásossága jellemzi. Tájképeiben tudatosan felül akart emelkedni a téma természetmásolásán, s a lényegre való egyszerűsítésben, a stílusteremtés magasságába emelkedő nagyvonalú tömörítésben, a kontúrozott emberi és állati figurák stilizáhságában,groteszkségében megtalálta az előadásnak azt a módját, amely az esztétikai formálás, ugyanakkor a természethűség szempontjából is hiteles volt. A hagyományos és kora modern formanyelve között az optimális hely megtalálása volt stílusteremtő szándékának egyik főmotívuma. Esztétikai célkitűzése, képtér alakítása a klasszikus térkonstrukciókhoz — tehát a hagyományoshoz — áll jóval közelebb, de nem konzervatív. „Káplár Miklós nem újító — írja egyik kortárs méltatója. Nem turkálja a közízlést, nem nyugtalanít és nem lázít. Csak azt adja, ami a lényege: tiszta, egyszerű egyéniségét s élete minden sanyarúságán át megőrzött belső derűjét.. ,"

140 Káplár Miklóst naiv festőnek tartották, és tartják ma is sokan. Káplár annyiban rokon is a naivokkal, amennyiben a harmónia, a szépség áhítata nála is olyan fenntartásnélküli, ami már túlmutat az ábrázolt témán, s amit Boromisza — Káplárra emlékezve — így fogalmazott meg: „... mindig akart valamit, ami alkotásszámba megy. .. .valamit ami túl van a mesterségek fogalmán... Ami súrolja a teremtés határait. Annyit és amennyit lehetett. Ami kitelt képességeiből. Ezt szinte maradék nélkül el is érte. És ez a legnagyobb erénye. Mint embernek, mint művésznek egyéni eredménye."

141 Medgyessy Ferenc (1881—1958), az Ady Társaság egyik alapítója s egyetlen szobrásza, 1935 és 1943 között, Káplár Miklós halála után a képzőművészeti osztály elnöke volt. Debreceni gyerekkor, diákévek után — a Református Kollégiumban Móricz Zsigmond iskolatársa volt —, Pesten szerzett orvosi diplomát, majd párizsi, firenzei tanulmányok után szobrászként 1910-től Budapesten a Százados úti művésztelepen élt és dolgozott 1958-ig. Debrecennel való kapcsolata — családi, rokoni, baráti, egyesületi kötődések és munkalehetőségek révén — ha nem is konfliktusmentes, más elszármazottakhoz képest kivételesen élő és folyamatos volt egész életében. Debrecen és a kollégium szellemiségét hangsúlyozza sok méltatója emberi és művészi belső fejlődése, magyarsága és művészete meghatározójaként. Bárhol járt, „mindenüvé elszakíthatatlanul magával vitte Debrecent" — írja Rabinovszky Máriusz. És hasonlóképpen fogalmaz László Gyula is: „egyszerűen saját kora debreceni magyarjainak egyike ő, s ha ennek vannak — mert vannak — sajátos vonásai, úgy ezek kelnek életre szobraiban is... a debreceni ember józan tömörsége az ami élete végéig munkálkodott benne".

142 Életműve legjelentősebb darabjairól — a Déri Múzeum előtti allegorikus bronzszobrairól ő maga így nyilatkozott: „.. .örömöm..., hogy szülővárosomban, Debrecenben vannak ezek a szobrok."

143 Kétszeresen is csodálatos szerencséje ez a mindenkori Debrecennek, egyrészt, hogy ezek a szobrok — a modern magyar plasztika szabadtéri alapkőletételeként — egyáltalán itt 140 (t. s.J: Káplár Miklós hagyatéki kiállítása. Debreczeni Független Újság. 1936. április 5. 2. 141 Masits László: i. m. 554. 142 László Gyula: Medgyessy Ferenc (Budapest, é. n.) 124 és 128. 143 Tóbiás Áron: Műteremben. = Művészet XXII. évf. (1981) 1. sz. 7. 310