A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Természettudomány - Kalapos Mihály: Hajdú-Bihar megyei erdőnkívüli fásítások története

sekről szóló 1923. évi XIX. tc.-kel és az Alföld fásítására kidolgozott 15 éves munkatervvel veszi kezdetét. Amikor 1925-ben, 58 éves korában munkabírásának teljében, váratlanul nyugdíjazzák, ez az esemény előrevetíti az Alföld fásítási munkálatok további sorsának alakulását. Az 1929. évben bekövetkezett gazdasági válság következményeképp az alföldfásítás munkája lehanyatlik. A Debreceni Erdőigazgatóságtól is az alföldfásításhoz alkalmazott tizenkét fiatal erdőmérnökből fokozatosan kilencet szélnek eresztenek. Az erdőigazgatóság, amely a debreceni erdők rendbehozatalával volt elfoglalva, nyűgnek tekintette az alföld fásítását és akként is kezelte. A hajdúsági részen Tikos Béla, Biharban Donath Aladár erdőmérnökök azok, akik változatlan lendülettel végzik az alföldfásítás munkáját. Pedig a propaganda hatására a fásítás, ha nem is olyan mértékben, mint azt Kaán Károly tervezte, de folytatódott. A már meglevő csemetekertek ellátták a fásítókat csemetével, a nagyobb fásítók pedig hosszú lejáratú kamatmentes kölcsönt is kaphattak. A fásítás a kisparaszti birtokokon is éppen úgy folyt, mint a nagybirtokon. Egyes helyeken, mint például Vámospércsen, egész dűlőket fásítottak be a kisbirtokosok, de Nyíradonyban és másutt is, nem is beszélve a dűlőmenti fásításokról. A nyíracsády Vécsey-uradalom 5000 k. holdas (2877 ha) birtokán 1200 k. holdat (691 ha) erdőt telepített két év alatt, közte 46 ha-on fenyőt, amely abban az időben a Tiszántúl legnagyobb kiterjedésű fenyőállománya volt. A Károlyi-uradalom Aradványpusztán közel 400 k. hold (230 ha) erdőt és több száz km hosszúságú fasort telepített. Debrecen városa később kapcsolódott be a fásításba. Az 1939-ben Debrecenben tartott erdészeti vándorgyűlés alkalmával, a Szacsvay tagban mutatták be az akkor két éves fenyőtelepítést. 1943—1944-ben közel 1500 k. holdat fásítottak be, főleg Guthon. Nagyobb arányú fásításokat tervezett a város Dombos és Tornyos területein is. Méltán vetődik fel a kérdés ezek után, hogy tulajdonképpen nem is ment olyan rosszul az alföldfásítási törvény gyakorlati végrehajtása, mint ez általában a köztudatban szerepel. Igen, de míg a parasztság földjeik 3—4%-át, a nagybirtokosok 15—20%-át fásítottak be, addig a földterület 40%-át birtokló középbirtokosok egy szál fát sem ültettek. A gazdasági válság következtében eladósodott középbirtokosságnak egyetlen gondja volt (a „védettség" megszerzése, amiben az akkori kormányzat támogatta őket), hogy megmentse birtokait az árverezéstől és annak következményeitől. A nagybirtokosok fásítási készsége kettős okkal magyarázható. Egyrészt a rosszul termő területektől való megszabadulás és az ezzel járó adómentesség, sőt a fásításhoz hosszú lejáratú kamatmentes kölcsön megszerzésének lehetősége, ami döntő befolyású volt pl. a nyíracsádi Vécsey-féle uradalom (Buzita-puszta, Csonkás, Gánás) esetében. Másrészt az erdőkben rejlő tőke konzerválása, főleg a jól gazdálkodó erdőbirtokosok esetében (Károlyi Gyula uradalma), s nem kevésbé az a hit, hogy egy esetleges földreform esetén az erdők a felosztás alól mentesülnek. Közben folyik az új erdőtörvény előkészítése és amit Kaán Károlynak az erdőbirtokosokkal szembeni agresszív magatartása miatt nem sikerült elérnie az a simulékonyabb Molcsányi Gábor irányításával az 1935. évi IV. te. alakjában megvalósult. Az új erdőtörvény annak ellenére, hogy az üzemterv szerinti kezelést kiterjesztette a magánerdőkre és sok egyéb pozitív vonást is tartalmazott, „rendkívüli fahasználat" fedőnév alatt továbbra is lehetővé tette az erdőbirtokosoknak a rablógazdálkodás folytatását. Mégis az új erdőtörvényt követő időszak az erdőgazdálkodás fejlődését sejtette. Ennek elismerését jelenti az, hogy 1936-ban hazánkban zajlott le az Erdészeti Kutató Intézetek Nemzetközi Szövetsége kongresszusa és a II. Erdőgazdasági Világkongresszus. Sajnos a fejlődés perspektíváját szinte csírájában elfojtja a II. világháború. 1938-ban az alföldfásítást teljes egészében leállították. Az 1939. évtől kötelezővé tett rendkívüli fahasználatok pedig az ország faállományát sok helyen teljes egészében megsemmisítették. Ilyen állapotban találta a magyar erdőgazdaságot a felszabadulás. 57