A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Néprajz - Varga Gyula: Szénavágók a Déri Múzeum Néprajzi Gyűjteményében

Varga Gyula Szénavágók a Déri Múzeum Néprajzi Gyűjteményében Mindenütt, ahol az állatok takarmányozására szánt szénafélét, az almozásra való szalmát a szabadban, boglyákban vagy kazlakban tárolták, elengedhetetlenül szükség volt olyan eszközre, amely segítségével a takarmányt a boglyából vagy kazalból úgy kihúzzák, hogy annak tetejét ne kelljen nagy felületen megbontani. Ahol a takarmányokat csűrökben tárolták, nem volt feltétlenül szükség ilyen eszközre, hiszen fa-, vagy vasvillával a rakomány tetejéről le lehetett szedni az etetéshez szükséges mennyiséget. De a csűrrendszer maga még nem zárja ki a szénahúzó, szénavágó használatát, különösen ott, ahol a csűr nem épült szervesen egybe az istállóval. A boglyából, kazalból legegyszerűbben kézzel lehetett a szénát kitépni. Ez azonban lassú, fárasztó és kényelmetlen művelet, így csak átmenetileg, egészen kis mennyiségű szálas termény kitépésekor alkalmazták. A takarmányozáshoz szükséges széna-, szalmamennyiséget országszerte horoggal, vonyogóval húzták ki.

1 Régebben bizonyára általános lehetett a fahorog, melyet egy arra alkalmas kampós fából készítettek (1. ábra). De már a középkorban is ismerhették a vasból készült, köpüvel ellátott, tehát hozzá tetszés szerinti hosszú fanyelet illeszthető vashorgot (2. ábra). Ez az egyszerű szerszám az ország minden részéből ismeretes, sőt még nagyon sok csűrös vidéken is használták, hiszen segítségével igen egyszerűen ki lehetett húzni az állatok napi ellátásához szükséges takarmányt. A horog használatának napjainkig megfigyelhető szokásrendje van. A horgot mindig a megkezdelt kazal mellett, a kazalba beleszúrva tartották, lehetőleg úgy, hogy el ne dőljön, az arra járó ember, állat bele ne léphessen. (A duplán kihegyezett szerszám igen veszélyes eszköz!) A húzást mindig úgy kell végezni, hogy a kazal oldala egyenes maradjon. Nem szabad tehát belebúlyni az oldalába, de nagyon csúnya az itt-ott kilyuggatott kazal is. Csúnya, ha alul mélyebben behatolnak a kazal oldalába, s így felül eresze marad (ha csak ezzel nincs valami különös céljuk. Pl. szalmakazal esetén liba-, rucahizlalásra alkalmas kutricát lehet így kialakítani.) Ha pedig az alsó rész marad kijjebb, akkor itt beázhat a kazal. De fő szempont az esztétikum. Ezért a horog után gereblyével vagy kézzel mindig simára kellett húzni a kazal oldalát. Természetesen, a kazal mellett egyetlen elhullott szál sem maradhatott. Ha a gereblye, seprű össze nem szedte, kézzel kellett felszedni. A horog azonban meglehetősen szaporátlan eszköz. Nagy hátránya az is, hogy töri a takarmányt. Különösen káros a lucerna, lóhere esetében, melyeknek finom levele lehull, kárbavész a durva munkában. Ezért mindenütt, ahol a takarmányt az istállótól távolabb, a szabadban tárolták, általánossá vált az a szokás, hogy kb. egy hétre elegendő mennyiséget egyszerre termeltek ki a kazalból s azt vagy bent az istállóban, vagy annak 1 Paládi Kovács, 1979. 435. 453