A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Régészet - Bökönyi Sándor: Szarmata állatcsontleletek Biharkeresztes Ártán–Nagyfarkasdombról

Lelőhelyünk sertéscsontjai közül csupán öt mérhető, éspedig egy maxilla és három mandibuladarab, valamint egy astragalus. A felső М

я 24 mm-es, a két alsó M

3 29, ül. 31,5 mm-es hossza, de az orális mandibuladarab 51 mm-es hossza is kistestű, igen rövidfejű sertésekre vall, ugyancsak kistestű sertésből való az astragalus is. Két felső fogsorban (sajnos az egyik nem mérhető) az előzápfogak zsúfoltak, ami megerősíti a koponya megrövidülésének feltételezését, hiszen ez elsősorban a praemoláris tájékon jelentkezik. A nem mérhető végtagcsontdarabok is kistestű sertésekre mutatnak. Mind a koponya megrövidülése, mind pedig a kisteütűség jellemző a szarmata sertésekre, s egy-egy erősen zsúfolt előzápfogsorú koponya, ill. mandibula került elő KunszáUásról (Bökönyi, 1976, 50, 7. ábra). A szarmata lovakról az a vélemény terjedt el, hogy igen kistestűek voltak. Ez egyrészt az alapján terjedt el, hogy a korabeli ábrázolások ilyeneknek mutatják be őket, s Strabon egyik passzusa (Geographica VII, 4—8) is így emlékezik meg róluk, de egy-két lelőhelyről, így Kunszállás-Alkotmány Tsz-ből (Bökönyi, 1976 49 skk), Bánhalma-Czebepusztáról (Vaday—Vörös, 1977, 105) és Kunszentmártonból (Vaday—Vörös, 1979—80, 125) feltűnően kistestű lovak maradványai kerültek elő. Ilyeneket egyébként jelen lelőhelyünkön is találtunk, érdekességképpen elsősorban ujjcsontokkal képviselten. Meg kell azonban jegyeznünk, a szarmata telepeken nem kizárólag kistestű lovakat lehet találni. Így pl. az előbb említett Kunszállás-Alkotmány Tsz lelőhelyen a legkisebb magyarországi szubfosszilis lókoponya mellett egy 143 cm-es marmagasságú ló radiusa. Kunszentmiklós-Bak-éren pedig egyenesen egy közel 152 cm-es marmagasságú ló tibiája is előfordult (Bökönyi, 1976, 50) s ez a tény a szarmata lovak bő nagyságvariációjára, sőt esetleg római lovak importjára is utalhat. Lelőhelyünk lovai jól beleillenek a népvándorláskori lovak nagyságvariációjába, marmagasságuk Vitt módszerével (Vitt, 1952, 1. tábl.) a tégy teljes metacarpus alapján 132, 136, 138, 144, az egyetlen teljes tibia alapján pedig 141 cm, átlagosan 138,2 cm, tehát nagyjából megegyezik a hazai népvándorláskori lovak átlagával (Bökönyi, 1974, 270). Lelőhelyünk lovai ugyanakkor meglehetősen karcsú lábúak voltak, metacarpusaik karcsúságindexei közül ui. egy (14,3, a legnagyobb marmagasságú lóé) a Brauner-féle hat csoport (Brauner, 1916; cit. Zalkin, 1956, 55) közül a másodikba (vékonylábú lovak), az összes többié pedig a harmadikba (kevésbé vékonylábú lovak) esik. Rendkívül érdekes a szamár előfordulása lelőhelyünkön, mely valójában eddig az egyetlen szamárlelet egy hazai szarmata lelőhelyen. A darab, egy jobb metatarsus diaphysisdarabja, melyről a két epiphysist a telep kutyái lerágták. Kisfarkasdomb I. házából került elő. Elég kistesstű egyedből származik, amit 20 mm-es legkisebb diaphysisszélessége jelez. A szamár a szarmatákhoz a görögök, ill. a szkíták közvetítésével kerülhetett, ugyanis nemcsak Olbia л e. 6—1. századi rétegeiben találtak szamárcsontokat (Pidoplicsko, 1956, 91), hanem a szkíta Neapolis, Panikapaion, Myrmekion, Tyritake és Ilurat görög római rétegeiben is előfordultak (Zalkin, 1960, 49). De talán még ennél is valószínűbb a pannóniai eredet, amire még további két vagy három háziállatfaj esetében is van példa. A szamárénál talán még érdekesebb az öszvér esetleges előfordulása Kisfarkasdomb VIII. szelvényében. Egy jobb felső P

4 vagy M^ről van szó (3. ábra), melynek zománcrajzolata különös keveréket alkot a szamár és a ló jellemvonásai közt. A fog elég kisméretű, koronája 24,3X25,5 mm, zománcrajzolatára a középhosszú protoconus, a buccalis oldalon pedig a szögletes interstitialis felületek jellemzőek. Mindezek szarmata jellemvonások, feltűnik azonban a rágólapon a pli cabalin, egy csakis a lovakra jellemző apró redő, mely szamarak és félszamarak esetében legfeljebb a tejfogakon, esetleg a maradó P^-n vagy igen 257