A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1982 (Debrecen, 1984)

Régészet - Bökönyi Sándor: Szarmata állatcsontleletek Biharkeresztes Ártán–Nagyfarkasdombról

már öt teljes hosszúcsontot is találunk. Az egyetlen szarvasmaradvány eszközkészítési nyersanyag. Végül pedig három kutyacsontváz elhullott, esetleg áldozatként eltemetett állatokat képvisel, ezek megtartása a legjobb, ezt legjobban két szinte teljesen ép (1. és 2. ábra) és egy hiányos, töredékeiben megmaradt koponya előfordulása bizonyítja. Bár a csontanyag kisszámú, feltűnik, hogy benne a háziállat-maradványok képviselik a messze túlnyomó többséget (1. táblázat). Ez egyébként az összes hazai szarmata lelőhelyen ugyanúgy van, jelezve, hogy a hús, az állati zsiradék és állati eredetű nyersanyagok megszerzése terén az állattartás szerepe összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a vadászaténál, s ez igen fontos adalék a szarmaták életmódjának megismeréséhez. A háziállat-fauna különben meglehetősen gazdag, a vad pedig feltűnően szegény fajokban. Az előbbiben a hat őskori faj — szarvasmarha, juh, kecske, sertés, ló és kutya — mellett a szamár és a tyúk is előfordul, s minden valószínűség szerint az öszvér is képviselt egy foggal. A vadállatfajok rövid listája viszont csupán gímszarvasból, borzból és mezei nyúlból áll. Az állattartásban a kis kérődzők és a szarvasmarha játszották a főszerepet — mint más szarmata lelőhelyeken is. Érdekes, hogy a két kis házi kérődző közül a kecske itt volt először kimutatható síksági szarmata lelőhelyen. Eddig kecskecsontok csupán az egyetlen hegyvidéki szarmata telepen, Szilvásváradon kerültek elő (Bökönyi, 1974, 405). Feltűnő egyébként a lovak nagy száma, ami megszokott hazai szarmata telepeinken az életmódon kívül nyilván a szarmaták lovas harcmodorával is kapcsolatban van. Ami az egyes háziállatfajokat illeti, a szarvasmarha meglehetősen egységes állománnyal képviselt, melyre a kis testmagasság és vékony csontozat volt jellemző, azaz primitív, lassú fejlődésű típusba tartozott. A két előforduló szarvcsapdarab közül az egyik rövid és vékony, tehát az ún. brachyceros típusba tartozik, a másik középhosszú és elég vékony, az egyetlen teljes hosszában megmaradt hosszúcsont egy metacarpus kb. 192 mm hosszú. Ebből Matolcsi (1968, 3 skk) módszerével 119,66 cm marmagasságú egyedre lehet következtetni. Ez meglehetősen kis testű egyed, s 27.l-es Nobis-indexe (Nobis, 1954, 168) alapján tehén, amire feltűnő karcsúsága (diaphysisének legkisebb szélessége 29 mm) is jó bizonyíték. ^ Nagyjából hasonló szarvasmarha-állomány került elő más szarmata lelőhelyeken is, így hét Bács-Kiskun megyei telepen (Bökönyi, 1976, 44—45) és a Szolnok megyei Kunszentmártonban (Vaday—Vörös, 1979—80, 123). Köztük azonban kivételesen feltűntek nagytestű, gyaníthatóan római eredetű marhák, szinte kivétel nélkül igás ökrök maradványai is. Ilyeneket pl. Apagyon, Derecskén, Tiszavasváriban (Bökönyi, 1974, 130), Kunszálláson (Bökönyi, 1976, 46) találtak, de előfordult egy ilyen nagytestű egyed — sajnos nem mérhető — jobboldali metatarsusdarabja Nagyfarkasdomb egyik gödrében is. A jwhcsontok közt egyetlen mérhető darab akad, egy proximális metatarsusfél, mely 20 mm-es proximális szélessége és mélysége alapján igen kistestű egyedre enged következtetni. A nem mérhető töredékek is ilyen nagyságrendű állatokból származnak. A lelőhely juhai típusára, koponyaalkatára és szarvformájára vonatkozóan semmit sem tudunk, arra azonban más lelőhelyekről vannak adataink, hogy a szarmata juhok közt vaskos, háromélű, kifelé csavarodó szarvúak (Bökönyi, 1976, 47, 3. ábra; Vaday—Vörös, 1979—80, 124, XIII. tábla 3), kecskeszarvcsapszerű, nem csavarodó szarvúak (Bökönyi, 1974, 180), csökevényes szarvúak (Bökönyi, 1974, 180; 1976, 47, 4. ábra) és szarvatlanok (Bökönyi, 1974, 180; 1976, 48, 5. ábra) egyaránt előfordulnak. A lelőhely és az alföldi szarmata lelőhelyek egyetlen fcecsfcecsontja, egy jobboldali szarvcsapdarab, Nagyfarkasdomb 54. gödréből került elő. Középnagy szarvcsap proximális fele, mely enyhe homonym csavarulatot mutat, eszerint az ún. prisca-típusba tartozik. 252