A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Néprajz - V. Szathmári Ibolya: A debreceni és hajdúsági (színes hímzésű) női kisbundák[311 Varga Gyula: Buntbestiekte Kurzpelze für Frauen in Debrecen und der Hajduság

zük Bobrovszky Ida meghatározását, aki a XVII. századi alföldi mezővárosok berendezés, háztartás és öltözködéskultúráját vizsgálva a következőket mondja Debrecenről: „a tragikus politikai szituációba került három részre szakadt országban az élet nem állt meg, a hódoltságban magukra maradt parasztpolgári közösségek — mint a három országrész találkozásánál fekvő, szintén hódolt Debrecen is — a megváltozott helyzethez igazodva alakították sorsukat. Természetes kulturális bázisuk Erdély lett, s a legnagyobb pártfogóikká az erdélyi fejedelmek, elsősorban Bethlen Gábor és I. Rákóczi György. Különösen Debrecen kapcsolatai voltak szorosak Erdéllyel, hiszen gazdasági, vallási-ideológiai szálakon kívül még politikaiak is odafűzték. Ennek megfelelően alakultak művészi kapcsolataik. Elsősorban a közeli Kolozsvár lehetett igen nagy hatással Debrecenre."

9 Ezt bizonyítja nagyszámú iparművészeti emlékünk, amelyek a debreceni céheknek a termékei.

10 A vitathatatlanul erősen érvényesülő erdélyi kulturális hatás mellett, amely rendkívül pregnánsan jelentkezik a debreceni bútorművességben, számolni kell egy másik tényezővel is, mégpedig a nagyobb templomokban látható, a reneszánsz szárnyasoltárokat felváltó, olasz eredetű, lunettás keretű oltárképek elterjedésével, ill. hatásával. Ezek a keretek ugyanis szintén előképül szolgálhattak, s hozzájárulhattak a tornyos tükörkeretek kialakulásához, meghonosodásához. Ezek az oltárképek többnyire nálunk dolgozó olasz mesterek művei voltak, vagy — magyar megrendelésre — Olaszországban készültek. A késő reneszánsz korszakban igen sok kép került Itáliából Magyarországra a budai olasz kalmárok révén is, akik képkereskedéssel is foglalkoztak. A tükrök kettős keretezésével kapcsolatban pedig még egy harmadik sajátosságra is gondolnunk kell: a célszerűség magyarázza azt a gyakorlatot, hogy a rendkívül törékeny és kezdetben bizonyára drága — luxuscikknek számító — tükröt kétszeres keretbe foglalják. A keret megkettőzésére is találunk példát a belső tér kialakításánál. A XVI. századtól kezdve szokássá vált, hogy az ajtókat, ablakokat, szentségtartó fülkéket festett reneszánsz kerettel vették körül. Mint azt Balogh Jolán írja, az ilyen díszítés később, a XVII. században a világi építkezésben, a kisebb kastélyokban, vidéki kúriákban már sűrűn előfordult.

11 Feltételezhetjük tehát, hogy az említett példák, előképek együttesen formálták, alakították a tükrök keretezésének a divatját; és térbeli, időbeli eltolódások ellenére is kialakította a kettős keretezésű, faragott és festett tornyos tükrök divatját. Továbbá feltételezhetjük azt is, hogy a múzeumi gyűjteményekben megőrzött, XVIII. század végi, XIX. és XX. századi, már parasztinak tartott faragott díszű, legtöbbször színesre festett, tornyos tükrök kialakulását is ezekben a hatásokban keressük. Annál is inkább, mivel a gyűjteményekben levő tükrök készíttetőinek és használóinak gazdasági viszonyait, vagyoni helyzetét és társadalmi hovatartozását nem ismerjük. Bizonyos fenntartással élve, megkockáztathatjuk az általánosítással járó veszélyt, amikor azt mondjuk, hogy a tornyos tükrök divatja Debrecenben és környékén a XVII—

XVIII. században külföldi (olasz és erdélyi) hatásra terjedt el a város vezető polgári rétegébén, később pedig, a XIX. század folyamán, a város társadalmi arculatának átalakulása idején a kialakuló parasztpolgári — ha úgy tetszik cívis — otthonokban már erősen népi ízűvé válva lett jellemző, ekkor luxuscikknek már nem számító berendezési tárgy. A tükörkeretek díszítése a XVII. században az erős erdélyi hatást tükröző sajátos alföldi késő reneszánsz díszítés volt, s a többi bútorhoz hasonlóan festőasztalosok, asztalosok készítették. Ez azt jelenti, hogy faragást és festést együttesen alkalmaztak. A tükrök oromzatát alkotó faragványokhoz hasonló díszes faragást találunk" a korabeli templomi berendezési tárgyakon: az oltárszekré9 B. Bobrovszky i. m. 99. 10 V. ö. Balogh Jolán: Későreneszánsz kőfaragó műhelyek ÍI. közlemény. A kolozsvári műhelyek. Ars Hungarica (1974/2., valamint B. Bobrovszky i. m. 47. és 99. 11 Balogh J. (1943) i. m. 146—149. 356