A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Történelem - Antal Péter: A gazda és a mesterember parancsa, valamint a fenyítőjog intézménye Debrecen város reformkori büntetőjogában (1825–1848)

menyei alapján úgy határozott, hogy alperes „Czeppel János megfenyitésében és letartóztatásában is a határon és szükséges egész a közbotránkozásig tul ment", s ezért nem mint cselédjének kegyetlen bántalmazó ját, hanem mint közbotrányokozót „a Polgári Kórház részére 12 Conv. Ft., az illető Seb Orvos részére pedig 12 Wft" fizetésében elmarasztalták. Végezetül utolsó esetként említsük meg azt az ügyet, amelyben 1840. év február hó 29. napján

44 Szekeres András ellen emeltek vádat, mert cselédjét február 20-án „agyba főbe verte", a kést hozzá hajítván a „lapotzkáját megsértette". Az alperes gazda bár tagadta, hogy a kést hozzá hajította volna Horváth András nevű cselédjéhez, ám azt elismerte, hogy „feleselése miatt... kétszer ököllel hátba verte". A debreceni bírák ítéletükben bár intették Szekeres Andrást, „hogy máskor a fenyítésben mérsékletet tartson", ám ezenkívül még sem fenyítették meg azért, mert „teslédjét látható ütésekkel fenyítette", sőt ellenkezőleg, még a szerencsétlen sérelmest fedték meg mondván, hogy „vissza feleselése által okot szolgáltatott megverettetésére". Tanulmányunk e részének összegezéseként elmondhatjuk, hogy a debreceni joggyakorlat szerint fenyítő joga volt a szülőnek, gyámnak gyermeke, illetve gyámoltja felett, a pedagógus nevelőnek a gondjaira és okítására bízott tanulóval szemben, a férjnek a feleségével szemben, a mesternek tanonca, inasa fölött, valamint a gazdának a cselédje fölött. Az említett kapcsolatok között a mester inasa, illetve a gazda cselédje fölött gyakorolható fenyítő jogosultságát ugyan törvényileg szabályozni igyekeztek, különösen igaz ez akkor, ha az 1843-as büntetőkódex-tervezet azon elveire gondolunk, mely szerint a jogukat a mestermberek, illetve a cselédeket fogadott urak csak annyiban gyakorolhatták, amennyiben a szegődség azt ki nem zárta. Ügy gondoljuk, hogy nem tévedünk akkor, ha a feudális szemléletre apellálva feltételezzük, hogy amely személy esetében a szegődség a fenyíthetőséget kizárta, az a személy nem is lett inas, s szegődött cseléd, így a törvényi megoldás véleményünk szerint felemás gyakorlatot szült, mert míg elvben szabályozták, addig gyakorlatban megvalósíthatatlannak bizonyult. Ami a fenyítő jog büntetőjogi megítélését illeti, a bemutatott példák egyértelműen bizonyítják a beszámítás szempontjából annak kizáró jellegét, feltehetően azonban csak meghatározott sérelem okozásáig, hiszen vizsgált negyedszázadunk alatt egyetlen olyan ítélettel sem találkoztunk, amelyben a fenyítőjogával élő személyt testfenyítő büntetésnek vagy szabadságelvonásnak vetették volna alá, s csupán néhány azoknak az eseteknek is a száma, ahol pénzbüntetést szabtak ki — rendszerint a fájdalomdíj megítélése nélkül — a debreceni bírák. Ami a pénzbüntetés mértékét illeti, meg kell állapítanunk, hogy fenyítő magistratusunk nem volt a gazdái és mesteri fenyítő jog gyakorlójával szemben méltányos, s így ezek a sententiák minden bizonnyal preventív hatásúak voltak, s ha korlátozottan is, de gátat szabtak az indulatok elszabadulásának, s bizonyos védelmet nyújtottak a cselédek és az inasok számára. 44 HBmL Jkv. 73. 1840. február 29. 201