A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1981 (Debrecen, 1983)

Történelem - Antal Péter: A gazda és a mesterember parancsa, valamint a fenyítőjog intézménye Debrecen város reformkori büntetőjogában (1825–1848)

az országos tervezetek szellemében a mi helyi joghatóságunk kialakult gyakorlata szerint kik gyakorolhattak fenyítő jogosultságot büntetlenül, illetve, hogy az azzal élő, és az azt elszenvedő fél között milyen kapcsolat állott fenn. Minden bizonnyal gyakoroltak fenyítő jogot a szülők gyermekeiken, és az őket helyettesítő gyámok gyámoltjaikon. Érdekes módon vizsgált negyedszázadunk alatt egyetlen olyan perrel sem találkoztunk városunk joggyakorlatában, amelyben a szülő azért állt volna a bíróság előtt, mert haszontalan gyermekét elnáspágolta. Természetesen a jogesetek hiánya nem jelenti azt, hogy a debreceni szülők nemcsak jószóval igyekeztek csemetéiket helyes útra terelni, hiszen ez a feltételezés az általános élettapasztalattal állna teljesen szemben. Ezt annál is inkább állíthatjuk, mivel napjainkban sem ritka, hogy a magasztos nevelési elvek mellett a szülőnek ,,eljár a keze". E tényből arra következtethetünk, hogy Debrecen ítélő tanácsa immúnisán állt a szülők fenyítő jogával szemben, nem tartotta azt büntetendőnek, s egyáltalán eljárásra méltónak. Legalábbis azokban az esetekben, amikor a szülői fenyíték nem okozott jelentősebb sérülést a megfenyített gyermeknek. Meg kell jegyeznünk ugyanakkor azt is, hogy álláspontunk szerint — figyelemmel napjaink tapasztalataira — a szülői fenyítő joggal okozott sérülések jelentős része a látencia keretei között maradt, s igen kevés lehetett vizsgált korszakunkban is azoknak az eseteknek a száma, ahol az elkövetett, illetőleg véghezvitt szülői fenyítés napvilágra került. Egyetlen olyan esettel találkoztunk vizsgált korszakunk alatt, melyben a szülőt helyettesítő gyám állt bíráink színe előtt, 1838. évi december hó 1. napján

24 ökrös Ferentz debreceni polgár személyében, azzal a váddal terhelten, hogy gyámoltján, Ormos Zsuzsannán, „akit a házánál tart... kegyetlenkedik". A vádra felelve az „alperes" a bíróság előtt elmondotta, hogy „megesméri, hogy megütötte árvo Ormos Zsuzsannát, mert nyelveskedését és illetlen beszédét nem szenvedhette". ítélő magistratusunk sententiajában arra az álláspontra helyezkedett, hogy a panaszolkodó sértett, az előzőekben vázolt okok által „ingerelte" fel az alperes ökrös Ferentzet, így „hogy az őtet megütötte, tulajdonítsa magának", hiszen a vádlott e fenyítő cselekményt jogait gyakorolva követte el, amely miatt büntetés nem érheti, s így a vád alól felszabadulva szabadon távozhatott bírái elől. Fenyítő jogot gyakorolhattak a szülőkön kívül minden bizonnyal a nevelőintézetek pedagógusai a nevelésükre bízott tanulók fölött. E megállapításunk alátámasztására városunkból származó jogesettel ebben az esetben sem találkozhattunk, s így közvetlen bizonyítékok hiányában, csupán az indirekt, de igen nyomós érvekre hivatkozhatunk, amelyek minden kétséget kizáróan igazolják feltételezésünket. Idézzük fel ennek bizonyítására a két világháború közti időszak magyar kultúrpolitikájának egyik vezéregyéniségét, Kornis Gyulát, aki „A magyar művelődés eszményei (1777—1848)" című nagyszabású munkájában, behatóan foglalkozik korszakunk nevelési elveivel, s külön teret szentel a debreceni református oktatásnak. Említésre méltó, hiszen az egész pedagógus-diák viszonyra fényt vet az az ósdi, maradi szellemet sugárzó konviktusrendszer visszaállítása, melynek egyik pregnáns intézménye a soproni internátus volt, amelynek falán még a korszakunkban is elismert legmagasztosabb nevelési elv díszlett, amely így hangzott: „Hic est Convictus, datur hie et victus, et ictus: ictus ut ingenium, corpora bictus alat (Itt van egy konviktus, itt mind élelem, mind verés kapható, a verés hogy a lelket, élelem, hogy a testet táplálja".

25 S ha magunk elé idézzük az említett intézmények e szólamot visszhangzó falainak rigorozitását, s az itt uralkodó nevelési szellemet, úgy gondoljuk, hogy nem rugaszkodunk el a valóság kemény talajáról akkor, amikor feltételezzük, hogy ezen oktatási intézményekben sokkal bővebben juthatott a diákoknak a lelki táplálékul szolgáló verésből, míg az élelemtől nem kaptak csömört. Űj problémát vetett fel az oktatási reform során a német nyelv bevezetése, 24 HBmL Jkv. 388. 1938. december 1. 25 Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777—1848. (Budapest, 1927) I. 217, 195