A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Szabó Sándor Géza: Debreceniek a Nyugatban

A Nyugatban már jó ideje közölt, s most kötetben is megjelent regényét ismerteti Lengyel Balázs. A népi irányultságot s a népies felhangot kifogásolja benne.

68 VII. Három és fél évtized, mintegy másfélszáz név megjelenése a folyóiratban. Szépírók, képzőművészek, kritikusok, és olyan személyek, akikről érdemesnek tartotta a Nyugat véleményét nyilvánítani. Ha jól meggondoljuk, ez nem tréfadolog. Különösen, ha a többi kultúrcentrum — Szeged, Pécs, Kolozsvár, Nagyvárad, illetőleg a szomszédos államok magyarságának jelen valóságához viszonyítunk. Ha azonban a számok mögé tekintünk, a helyzet korántsem rózsás. Már az is meglepő, ahogy a Nyugat három nagy korszakában megoszlik a nevek aránya. Az első periódusban mindössze hét alkotóról tudunk, ezek azonban menynyiségileg közel annyit alkotlak, mint az 1920—40 között publikálók. A Magyar Csillag idején — a korlátozott lehetőségek ellenére is — fellendülésnek lehetünk tanúi, míg az „értékmegőrzés" korszakában csak Kardos László nyújt kiemelkedőt. Voltaképpen néhány névre szorítkozik a Nyugat tényleges, debreceni munkatársi gárdája. Tóth Árpádot, Nagy Zoltánt, Téreyt, majd Kardos Lászlót, a magyar Csillag rövid fennállásakor meg Gulyás Pál nevét említhetjük. Nagy veszteség, hogy olyan nevek tűnnek el hosszú időre, mint Oláhé vagy Gulyásé, de közéjük sorolhatjuk Juhász Gézáét is. Oláht a progresszív Nyugat éppen akkor zárja ki, mikor rendre írja pozitív háborús és forradalmi verseit, Gulyást és Juhász Gézát akkor mellőzi a csak esztétikai szempontokra tekintő szerkesztés, midőn képességeik teljében vannak. Rejtély, hogy egyesek miért csak egykét munkával szerepelnek (Szombati-Szabó, Asztalos Dezső, Pongrácz Kálmán, Tóth Béla), hogy Hankiss és Makkay miért csak ismertetésekben fordul elő, végül, hogy a haladó hagyományok között Csokonain kívül miért csak Domby Mártont, Földit és Huszár Gált tartják számon, s hogyan kerül ebbe a sorba Szívós Béla? Milyen magyarázatot találhatunk ezekre az ellentmondásokra? 1920 után a Nyugat elveszíti progresszivitását, a nagy nevek, s a hozzájuk gyorsan hasonulok gyűlhelyévé válik. Csak akkor nyeri vissza haladó jellegét, mikor a külső körülmények már az esztétizmust sem kímélik. Igaz, hogy ez a magatartás semmiképpen nem hasonlítható az első korszak lendületéhez. Amennyire megérthetjük az első korszak kizárólagosságát a vidékies Magyarországgal szemben, annyira megmagyarázhatatlan ugyanaz a két háború között. A Nyugat éppen a második nemzedék népi hangoltságú íróival frissíthette volna magát, őrizhette volna meg progresszivitását. Egy forradalom csak első szakaszában ék, az áttörés, a hídfők kiépítése után nem elegendő az értékek védelme — minél szélesebb körben kell terjeszteni azokat és népfrontpolitikára kell törekedni. Debrecenben az európaiság (nem kis részben éppen a Nyugat hatására) és a népiséghez eljutó úgynevezett nemzeti szellem — a debreceni kör szép hagyományaként — egymás mellett él, egymást feltételezően. Az Ady Társaság Ady nevével indul és Babits szellemében kezdi működését. Ám a szimbiózis megszűnik, mikor a Nyugat merevségével találkozik. A folyóirat aztán változó koncepciójának megfelelően hol az egyik oldal, hol a másik párt íróit emeli magához. Nem keressük ennek sem politikai, sem személyes indítékait — tudjuk, mindkettőnek nagy szerep jutott. Tény azonban, hogy ez az értékítélet megosztja az egy városon belülieket, s gyengíti magát a folyóiratot is: az ellentét feloldhatatlannak látszik mind a vidék és Budapest, mind az európaiság — népiség viszonylatában. Péter László egy szép tanulmányában — szegedi példákon keresztül bizo68 Heten vagyunk. Oláh Gábor regénye. 1944. 431—433. p. 477