A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Szabó Sándor Géza: Debreceniek a Nyugatban

gát a harmincas években,

46 később újabb nevek bukkannak fel — hacsak egyszeri alkalmakkor is — Asztalos Dezső, Pongrácz Kálmán, Tóth Béla, a képzőművész Vadász Endre, s a már harmadik generációs Dorogi Márton és Kiss Tamás.

47 A felsorolt nevekből nyilvánvaló: míg 1920 előtt a vers vitte a prímet a debreceniek publikációiban, s a kritikának csupán kísérő szerep jutott, most megfordult a helyzet (prózaírók — a mai helyi irodalomhoz hasonlóan — nincsenek); meghatározókká a kritikusok, s az ő szemléletük válik. Legjellegzetesebb képviselőjük Kardos László. Mennyiségileg és minőségileg is ő adja legtöbbet a Nyugatban, s ő veszi át leginkább a művészi relativitásnak a Nyugat által indított szempontjait. Vizsgáljuk meg ennek a kritikai magatartásnak a lényegét!

48 Kardos nem elméleti kérdésekkel foglalkozik — írásai alkalmi jellegűek, a gyakorló kritikus megnyilatkozásai Esztétikai elveit nem fejti ki részletesen — azokat csak az alkalmazás módjából hámozhatjuk ki. Nagyobb lélegzetű írásaiban — melyeket később kötetté is formált — azonban egy-két elméleti kérdést is felvet közvetlenül. Legjelentősebb közöttük Szellemtörténet című írása, melyet Babits cikkére adott válaszként. Ebben a következőket állapítja meg.

49 Az új irányzat (ti. a szellemtörténet) a pozitivizmussal szemben jelentkezik, s pedig azért, hogy a pozitivizmus téglahordó, de kissé reménytelen munkájából művelődéstörténeti konklúziókat vonjon le. Ez helyes, szükséges dolog. De ítéletalkotási módja relativisztikus, egyszersmind szubjektív, s éppen kontra jellegénél, reakció-jellegénél fogva veszti el hamarosan légvárai alól a talajt — jósolja Kardos. Azt is hangsúlyozza, hogy szükség van egy biztos viszonyítási pontra — az értékelés szempontjainak viszonylagos állandóságuk van. Ezért nem tartja elvetendőnek, sőt inkább figyelemre méltónak a régi irány racionalitását. Amikor pedig arra tér ki, hogy a „történelmi értékelés csak állandó szempontokból lehetséges" az derül ki, hogy az új irány elleni legfőbb kifogása az, hogy az az esztétikai szempontot csak másodlagosnak tartja, s ebben bizonyos meggondolkodtató, sőt aggasztó politikai irányultság rejlik. E vallomásnak is felfogható cikkéből következtetve Kardos László — napi kritikában alkalmazott, viszonylagos stabilitással bíró értékelési szempontjai, azaz elvárásai a művel szemben — a következők: a) Az általános humanitás, amit hagyományosan európaiságnak is nevezhetünk. b) Ez leginkább megvalósítható az arányosságra való törekvéssel, amely a mű szerkezetében és kifejezésmódjában nyilvánul meg. A megformálás és művészi kifejezés minősége vizsgálandó tehát avval a mércével, hogy mennyire fejezi ki az egyéniséget. c) Hogy helyesen ítélhessünk, a passzív olvasó lelki alapállását vegyük fel, s ne az irodalmár tanultságával rugaszkodjunk az olvasásnak, különben előítéletek befolyásolnak. Ezek az alapelvek a Nyugat általánosan elfogadott kritikai szabályai. Következetes alkalmazásuk a lehető legbiztosabb ítélethez vezet. Kardos is azt vallja, mint a folyóirat legtöbb meghatározó egyénisége: az irodalom a társadalmi munkamegosztásban éppoly szuverén, autonómiával rendelkező terület, mint a gazdaság és kultúra egyéb terrénumai, s ennek elismertetése érdekében hadakozik. Feltűnő viszont, hogy miközben tárgyilagosságra törekszik — mennyire hidegen hagyják a társadalmi kérdések, a szocialisztikus eszmék mind gyakoribb felvetülései, a valóságirodalom, az akkor már virágában lévő szociográfia. Azon 46 Kardos László mintegy másfélszáz cikket ír — többnyire apró kritikákat. Ld.: Hármaskönyv, 121—122. p. 47 Az említettek csupán egy-két alkalommal szerepelnek. 48 Molnár Pál i. m.: 99. p. 49 Kardos László: Vázlatok, esszék, kritikák. Bp. Szépirodalmi K. 1959. Első megjelenés: 1931. II. 661—664. p. 474