A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Tóth Béla: Maróthi György történelemtanítása és régiségtani előadásai

rend különféle, mai szóval élve, törvényerejű megnyilvánulásait s ezek alfajait ismerteti, mint a Plebiscita, Senatus consulta, Edicta (perpetua, provincialia), Responsa prudentum (384—394. 1.), s a tizenkét táblás törvény értelmezéseiről szóló mondatokkal zárja le a szakaszt, hogy a bírói eljárások részletes és pontos ábrázolására térjen rá (396—412. I.).

44 Az V. caputban „De ratione ritus et victus Romani" azaz a római életmódról, étkezési szokásokról beszél, mintegy 42 oldalon, négy szakaszban. Szól a ruházatról, a lakomák rendjéről, a pénzügyekről s a temetkezési eljárásokról (413. s köv. 11.). Végül a Pars III. „De Rebus Militaribus" címmel a katonasággal kapcsolatos tudnivalókat tárgyalja (455—517. L). Mindezekből s az arányokból is nyilvánvaló, hogy Maróthi legfőbb célja a római állam és társadalom intézményeinek, törvényeinek, jogrendjének ismertetése volt, vagyis azt mondhatnánk, a római jog történetét, fejlődését és legfőbb megnyilvánulásait, tehát jogi ismereteket, jogtörténetet tanít elsőként Debrecenben, így teljesítve a „debreceni atyák" kívánságát, amelyet még berni diáksága idején kifejeztek, hogy jogot is tanítson, s így használva fel zürichi tanulása idején szerzett „politica"-i ismereteit. A jogi szempontok előtérbe nyomulása, a történetiség mellett találkozunk e műben is a szómagyarázat, a szófejtés Maróthitól annyira kedvelt módszerével, de ezzel is sokkal kisebb mértékben, mint az Antiquitates Graecaeben. Ilyen etimologizáló hely pl. a „Templum" szóra vonatkozó szakasz, ahol a szó különböző jelentéseit, illetve eredeztetéseit magyarázza (18—19. 1.). Hasonló eljárást találunk a „fanum" szó eredetének a vizsgálatánál, az Aruspices (61.1.), a Camilli et Camillae (108. 1.) elnevezések vagy az „annus" szó (131 .1.) magyarázatánál. 5. Az eddigi ismertetésből is nyilvánvaló hogy Maróthi, akárcsak az Antiquitates Graecaeben, itt is rendkívül gazdag forrásanyagra támaszkodott, s forrásait mindenütt igyekezett pontosan megjelölni. Ezeket a megjelöléseket itt is aláhúzással emelte ki szövegében. Pl. a 3a., 31., 32. lapok szinte feketéllenek az aláhúzásoktól a hivatkozott források sokasága következtében. Pl. a „Dies Nundinales" с szakaszban felsorolja a tárggyal kapcsolatos antik és újkori forrásokat, s akárcsak előbbi művében, mindjárt állást is foglal a bennük található ellentmondásokat illetőleg. A műben említett antik és újkori források száma több százra megy, s puszta felsorolásuk is oldalakat töltene ki. Természetesen itt sem arról van szó, hogy ezeket a forrásokat ő derítette volna fel, vagy gyűjtötte volna össze, nem, itt is úgy dolgozott, hogy a legalapvetőbb műveket felhasználva, az azokban említett és számára fontos helyeknek utánanézett, s azokat egymással egybevetve, kialakította a saját állásfoglalását (úgy látszik, hogy itt még az Antiquitates Graecaenél is bátrabban, nagyobb önállósággal használta forrásait). Ilyen alapvető forrásul szolgáltak pl. számára a latin grammatikusok, scholiasták (Festus, Varró, Servius), történetírók (Livius stb.), jogtudósok, az új korból Samuel Pitiscus (1637—1727) Lexicona, Carolus Sigonius (1523 v. 24—1584) és Justus Lipsius (1547—1606) történelmi munkái, valamint Johann. Alb. Fabricius Bibliotheca Latinába (Hamburg, 1721), vagy Janus Gruternek (1560—1627) a római feliratokat összegyűjtő nagy műve, az Inscriptiones antiquae totius orbis Romanae, 1602— 44 A Maróthi által itt előadottak, ha némileg más rendben is, szinte kivétel nélkül megtalálhatók Vécsey Tamás: A római jog institutioi с tankönyvének (hetedik kiadás, Bp. 1907.) jogtörténeti részében (15—130.). 459