A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Irodalomtörténet, művelődéstörténet - Tóth Béla: Maróthi György történelemtanítása és régiségtani előadásai

szerűen átlépi, csupán Demetrius Phalereus rétort emelve ki korából, aki „oly nagy tiszteletben állott", hogy annyi szobrot kapott, ahány nap van egy teljes évben", nem sajnálva a helyet, pedig itt már siet, a rávonatkozó forrásokra való hivatkozásoktól sem. Azt hiszem, az ilyenekből nyilvánvaló Maróthi gondolkodásának iránya: minden hatalomnál, minden hadi dicsőségnél magasabbra helyezi az irodalmi, tudományos érdemeket. Ezeket követőleg a katonai régiségek futólagos ismertetése után (477—500.1.) a magánrégiségeket ismerteti, ha nem is részletesen, de sokoldalúan, szinte minden vonatkozásra kitérve a családi élettől, a neveléstől a művészetekig (irodalom, zene, festészet) az étkezésig, ruházkodásig, a temetkezési szokásokig, vagyis a születéstől a halálig mutatva be az emberi életet (501—502. 1.). Persze itt is találunk igen jellemző helyeket, pl. ott, ahol a zenéről beszél, a zenetudós, zeneszerető Maróthi egyszerre megélénkül, hangja szubjektívebbé válik („Musicae magna vis est" — mondja egy helyütt, 519. 1.), és előadása részletezőbb lesz (517— 519. 1.). * * * Már a túlzott, erőltetett etimológiák elutasításában, forrásainak, antiknak és újnak kezelésében, a főhatalom kialakulásáról vallott felfogásában is a józan észre támaszkodó, a matematika és a többi természettudomány iskoláján átment, kora társadalomtudományi ágazataiban járatos ember szólal meg. De hangot kap ez a racionális gondolkodás gyakran közvetlenebb formában is. Maróthi pl. tisztában van a mitológiai történetek történelmi értékével, használhatóságával, illetve használhatatlanságával (Proleg. 16—16. 1.), de meglátja a mögöttük lappangó reális, emberi mozzanatokat is, és ahol csak lehet, ezekre támaszkodik. Pl. mikor Athén és Minerva (Athena) kapcsolatáról szól (96—97. 1.), elmondja e kapcsolat keletkezéséről szóló szép fabulákat, s aztán hozzá teszi: „De helyesebbnek s az emberi gondolkodáshoz illőbnek tűnik az a vélemény, amit más városról és vidékről állítanak, mely Athént a tenger adta előny és a tudományok művelése által kívánta legjelesebbnek feltüntetni. Ez a mese igazi értelme" (96— 97. 1., kiemelés tőlem). A felvilágosodás felé haladó ember gondolkodására vall, hogy az antik vallást, főleg szélsőségesebb vagy misztikus megnyilvánulásait, babonának tekinti, s szinte nevetségesnek tartja. A babona szélsőséges megnyilvánulásának (vesania) tartja az ismeretlen istenek (Ignoti Dei) kultuszát (167. 1.) is. Természetesen igen elítélő a véleménye a görög jósdákról, jóslataikról, papjaikról is. Az erről szóló részeknek szinte minden lapján megtaláljuk kritikai észrevételeit. A legtekintélyesebb, a delphii jósdával kapcsolatban pl. ilyen megjegyzései vannak: a táblácskákra, melyre a jóslatokat kérők kérdéseiket felírták, azt mondja: „Könnyen kitűnik a papok csalása, hiszen azok a táblák felnyitása után, könnyen rájöttek, hogy az illetők mi végett jöttek" (341. 1.). Megállapítja, hogy a verses jóslatokat „a csalás e műhelyében alkalmazott költők versekbe foglalták" (341. 1.). A jóslatokat természetesen pénzen is meg lehetett vásárolni. Kiemeli, hogy a politikusok is gyakran használták a jóslatokat a nép magatartásának, döntéseinek befolyásolására. Példaként felhozza Themistoklés és a fa-falak történetét, amikor a nagy államférfi egy jóslattal bírta rá az athénieket a hajóhad építésére (346. 1.). A „De Divinationibus" с XIV. caput élén (§. 1.) valóságos kis értekezést ad elő a jóslásokról. Ezt, mivel igen érdekes és jellemző, teljes egészében ideiktatjuk: „A jövő előre tudását szinte természetes vágyból kívánja az egész emberi nem, mint Philo tanítja (De Monarchia, p. 820). Ezt a fogyatkozást szellemesen 452