A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Művészettörténet - Sz. Bíró Katalin: Hat festmény a Déri Múzeumból

gukban olyannyira önállóak és magabiztosak, hogy mind uralkodni vágynak, terjeszkedni kívánnak, túl akarják egymást ragyogni. A szomszéd színek egymás ellen szegülnek: a vörös a kékek jegét akarja felolvasztani, a kékek a sárgák hevét lehűteni. Mindannyian egy-egy pozitív forma erejével lépnek fel — még a háttér sárgája is —, mivel fényerejük egyenrangú felekké avatja őket. De tüzesen vagy jegesen izzó agresszivitásukat egymás mellé szelídíti a festő fegyelmező ereje. Ezeket az egyszínű, egymásba ékelődő formákat az egymásnak feszülés ereje szorítja egybe. A középpont felé irányulva csaknem összenyomják a semlegesen puha rózsaszínt, mely rugalmasan fogja fel az ütközések erejét. A kép baloldalán fölfutó narancs csík izzása tompítja az alapszínek harciasságát, s a festékkel való szeretetteljes bánásmód is csendesíti harsogásukat. A fénytelen, kissé száraznak tűnő festékfelület egymáshoz érdesíti a színfoltokat. A frissen felfestett vékony felületeken áttűnnek az előfestés vonalai, a vékony átfedések, és látni, hogy a tiszta színek erejével és telítettségével ragyogó színek voltaképpen enyhén megtörtek, hogy a blúz égő vörösét két, egymáshoz karakterben, tónusban, fényerőben nagyon közelálló vörös "táplálja. Az ecsetvonások nyomán bizonyos plaszticitást éreztető, árnyalatnyi belső színátmenetek csillapítják az egyszínű foltszerűségükben síkhatású formák elevenségét. A spontánnak tűnő friss festésmód, az ellentétes karakterű színfoltok vékony egymásra festése, puha egymásba mosódása, egymáshoz forrasztása, a foltok találkozásánál néhol az alap fehérjének kivillanásai a formáknak — az „ékszerű" összeszorítottság mellett is — levegős tériséget biztosítanak. S az elenyészett kontúrvonalak utódjaként, a fejet megtámasztva a kerekded arcot vékonyan, puhán, őzbarnán cirógatja körbe egy egyívű ecsethúzás. A megfékezett színfoltok kiegyensúlyozott ritmusa, az „ékek" meleg-hideg, világos-sötét váltakozó egymáshoz kapcsolódása mértéktartó síkdekorativitást eredményez, melyben a figurát csak sötétebb színeinek együttese hozza közelebb a világos, sárga háttértől. A művész színek ragyogásában festette meg egy fiatal nő szépségének dinamizmusát. Egy friss örömmel teli fiatal nőét, akit teljesen eltölt saját üdeségének, szépségének és hiánytalan boldogságának tudata, ettől tündököl és sugározza be az utcát, a házakat, melyek napfénysárgán ragyogtatják vissza bájos hiúságát. Egy 90 tavasz friss örömét tapasztalt ember láthatja ilyen reményteljesnek az ifjúság virágzását, aki életében mindig megtalálta a „csendes zugot" ebben az „állandóan felbolydult XX. századi Európában", hogy festhessen: nem azért, hogy „meggyőzzön bennünket" hanem, hogy „fenntartás nélkül odaadja magát."

3 Félegyházi László: Csendélet pipacsokkal (1972) (papír, pasztell, 70x50 cm) Mottó: „Gyanítom ugyanis, hogy addig távolodhat az absztraháló művészet a naturális látványtól, addig feszítheti az optikai látszat és az elvonatkoztatott lényeg közötti távolságot, ameddig mindkettő, a látvány is, az önkény is még megtalálható a képen, amíg az egyik a másikhoz viszonyítható, amíg az egyik a másikhoz kulcsot, segítséget ad a megértésben."

4 Az állandó „útközbeni" állapot a „naturális látvány és az absztrahált kompozíció között", hol az egyik, hol a másik véglethez való közeledés, anélkül, hogy a végpontokat valaha is érinteni kívánná, különösképpen jellemző Félegyházi László festői pályájára. Az utóbbi 15—20 év fő vonala egy szinte végletekig lírai, expresszionisztikus irányba halad, a színhasználat és az érzelmek végletes felszabadulását teremtve meg, s ezáltal újból az absztrahált kompozíció felé köze3 Kassák Lajos: Vallomás 15 művészről. (Budapest, 1942.) 4 Rózsa Gyula: Kokas Ignác. (Budapest, 1978.) 36. 410