A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Művészettörténet - Köteles Pál: Balogh István (Egy méltatlanul „elfelejtett” festőművész)

1935-ös békéscsabai kiállítás a bizonyos. Családi levelezésben utalnak rá, hogy „a harmincas évek végén" Szolnokon is részt vett egy csoportos kiállításon, ám egyelőre erről a tárlatról sem áll rendelkezésünkre sem kritika, sem katalógus, mely megnyugtatóan bizonyítaná, hogy milyen képekkel szerepelt a művész ezeken a kiállításokon. Nem jobb a helyzet az 1940-ben megrendezett pesti kiállítással kapcsolatban sem. Csak azt tudjuk, hogy Balogh István részt vett egy csoportos kiállításon és hogy a Fővárosi Képtár megvásárolta egy munkáját. 1940-ben megőszülve tért haza szülővárosába — fáradtan és megtörve. Nagyon hallgataggá tették az elmúlt évek megpróbáltatásai, csak a barátok társasága nyújtott vigaszt s egy kései szerelem gyorsan ellobbanó tüze. Alkotókedve megtört. A második világháborút épp oly nehezen viselte el, mint az elsőt. Elhatalmasodott rajta a szorongás és a félelem. Az egyre lassabban mozduló ecset marad számára az egyetlen vigasz, meg a naponként meg-megújuló biztatás, hogy próbáljon úrrá lenni rossz hangulatán s hogy legalább néhány munkával jelen lehessen az 1942-es tárlaton. Az őszi kiállításon —• Tibor Ernő és Macalik Alfréd mellett — mutatkozott be, több mint két esztendő termésével. Ez volt az utolsó seregszemle, amelyen Balogh István még erejének teljében készült képekkel jelentkezett. Az alkotásokon is érzékelhető pesszimizmusának két oka is volt. Egyrészt a háborús általános rosszhangulat, másrészt pedig újabb betegsége. Saját bevallása szerint alkotóereje 1942 után már csökkenőben volt. Olyan jeleket tapasztalt magán a művész, amelyek képtelenné tették a folyamatos munkára: előre vetíti árnyékát a vészes agy érelmeszesedés. Már az 1942-es tárlaton is csupa borongós hangulatú képeket állított ki. Megsokasodtak a tar fák, a szelíd bárányfelhőknek most már súlyuk van, s nem lebegnek olyan fenségesen, mint azelőtt. A művész megtorpant. A következő évben rendezett kolozsvári műcsarnoki kiállításon részt vett ugyan, de csak kérlelésre. A négy akvarell-miniatűrön és két elefántcsontra készített munkáján erezhetni a hanyatlás jeleit, a formák veszítettek lendületes szépségükből, a kimunkáltság sem olyan gondos, mint azt korábban megszokták a művész rajongói. A felszabadulást követő években csökkenő alkotóképességének tudatában is élénken kivette részét Nagyvárad művészi életének újjászervezéséből. Tevékenyen munkálkodott a képzőművészek szakszervezetének létrehozásáért, majd ennek égisze alatt Mottl Román Pállal kezdeményezte a nagyváradi Népi Művészeti Iskola megalakítását. Alkotókészsége megsorvadt ugyan, de pedagógusként még igyekezett hasznossá tenni magát. Az iskolának 1949 márciusáig volt a tanára, s így sok nagyváradi képzőművész kezdő lépéseinek irányítója. Alkotásait sokáig dekadensnek minősítették. Éveknek kellett eltelniük, mígnem művészetét objektíven értékelhettük, megállapítva, hogy Balogh István korának jelentős művészegyénisége volt. Egyetlen stílust sem fogadott el vagy fejezett ki maradéktalanul. Nem csatlakozott iskolákhoz és irányzatokhoz, de a szecessziós stílusirányzatból sok mindent átvett és a maga ízléséhez igazította, és tulajdonképpen a szecesszió volt az egyetlen stílus, amely meghatározóan alakította szemléletét. Magányos művészként, majdnem társtalanul élte le életét, de amit ránkhagyott, az jelentőségében messze fölülmúlja Balogh István mai hírnevét. 1956. január í2-én halt meg. Balogh István feltámasztotta a miniatűr festészetet, a kis felületeket megtöltötte nagy értékű akvarellekkel, temperákkal, mintegy bizonyítva, hogy nincsenek elavult formák és kifejező eszközök, hogy az igazi művész számára a stílus, a formai jegy csak külsőség, s hogy munkáit a mondandó egyéni megfogalmazása emeli saját korán túl és maradandó értékké. Tabéry Géza írta róla: „Ha közel kétezer darabra rúgó képeit, mint a szél, nagyrészt szerte is szórták ismeretlen helyekre a történelmi idők, utókorára megtisztelő feladattá válik megmaradt alkotásainak számontartása, s alkotójuk emlékének megőrzése." 405