A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Történelem - Szücs Ernő: A Gazdák Sütődéje Rt. 1911–1944 között

lisztet (40—50 q). Felfűteni a kemencéket, levakarni, majd olajozni a sütőtepsik tömegét. Vizet hordani és melegíteni. A tulajdonképpeni előállító munka során pedig elvégezni a kovászolást, dagasztást, formázást, vetést (kemencébe tevés). Űjból és újból megdolgozni, átkarolni a sok mázsányi nyerstésztát. A készárut kiszedni a forró kemencéből, átszámolni, kihordásra előkészíteni. Műhelyt takarítani és mindezt ismét és ismét elölről kezdeni. S ha a Gazdák Sütődéjében a munkafolyamatok egy részét gépesítették is, hiszen a dagasztóteknők helyett (kézi dagasztás) dagasztógépet alkalmaztak, s gépesítve lett a feladás (tésztaosztás) is, megjelent a fatüzelésű kemencék mellett a gőzkemence is, mégis a kenyérgyárban is nagyrészt kézműipari jellegű maradt a munka. Ezt a rendkívüli mód nehéz és egészségtelen munkát még feszült légkörben is kellett végezni. Nem volt elég, hogy a munkások az állandó éjszakai és tördelt idejű műszakok miatt folyton kialvatlanok voltak, s időjárástól, évszakoktól függetlenül a forró kemence közelében végezték nagy intenzitású munkájukat, de ehhez hozzá kell még adnunk a lisztszitálás és salakhordás tüdőroncsoló hatását, így kibomolhat előttünk annak a képe, hogy mennyire nehéz, embert nyűvő munka volt a sütőmunkásoké. Különösen felfokozta még az előbbiek hatását a hajszoltság. A hajszoltság, a feszültség több forrásból fakadt. Ebben a szakmában mindent idejében és kellő módon kellett tenni. Ahogy ezt Marosán György leírta „Tüzes kemence" című művében: „A két legdöntőbb munkafolyamatnál: a kovászolásnál és dagasztásnál, illetve a vetésnél, sose szabad szem elől téveszten' azt, hogy élő, „dolgozó", erjedő anyaggal bánunk, s ha időben és rendesen nem kezdjük és fejezzük be munkánkat, a tészta tönkremegy. Anyag-idő-évszak kombinációja ez a munka, sok-sok kiszámíthatatlan véletlennel, egymásra ható tényező vei. '"

il Vagy ugyancsak ő írta a következőket is a szakmára vonatkoztatva: „Itt versenyt fut a munkás, a mester és az áru ... A munkás hajtotta a tésztát, a tészta a munkást, és mindkettőt a pékmester, aki félt, hogy lemarad ... — legyűri őt a verseny.'"

52 A sütő szakmában ugyanis a jó minőségű árun kívül döntő kérdés volt, hogy az üzem mikor tudott szállítani. A viszonteladók, de a magánfogyasztók is ragaszkodtak a korai és a teljesen friss áruk szállításához. A kereskedők, de a kávéházak is ropogósán friss árukkal akarták vevő-, fogyasztókörüket kiszolgálni, ezért attól a pékségtől vásároltak, ahonnan a garantáltan jó árut korábban kapták meg. Így a konkurrencia harcban létkérdés volt a minél hamarabbi terítés (kihordás). Míg a kisebb műhelyekben az áru elkészülte után maguk a dolgozók, rendszerint az inasok kerékpárral közlekedve, a jellegzetes hatalmas pékkosarakban hordták ki az árut, addig a Gazdák Sütődéje nem várva meg az utolsó sütés befejezését, hanem az első áruk elkészülte után rögtön megkezdte fedett lovaskocsival a kihordást. Sőt az üzem alkalmazta az „előterítés" módszerét is. Mivel ugyanis a nagyfogyasztóknak (vendéglőknek, kávéházaknak) a kora reggeli órákban nem kellett az egész napi szükségletükre megrendelt kenyér- és süteménymennyiség, így szívesen beleegyeztek abba, hogy először igényüknek csak egy részét kapják meg. Érdekük is volt, hogy a nap során a későbbi sütésből ismét friss árut kaphassanak. A Gazdák Sütődéjének — mint nagyüzemnek — pedig módjában állt a termelő munka teljes befejezése előtt a már kész árut eljuttatni a fogyasztóhoz, mert ő erre a célra külön alkalmazottakat, kocsisokat és ügynököket tartott. Másrészt az úgynevezett „előterítés" után a lovaskocsikkal ismét körbe járhatták a fogyasztókat, leszállíthatták a megrendelésből még fentmaradt mennyiséget. Ezáltal a vállalat tulajdonképpen kétszeri — s mi fontos volt: sok helyen hamari — szállítást alkalmazott, ami nyilvánvalóan nem állt módjában az 1—2 segéderőt alkalmazó kisműhellyel rendelkező mestereknek. 41 Marosán György: Tüzes kemence (Bp. 1967.) 102. 42 Uő. 203—204. 336