A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Történelem - Takács Béla: Debreceni inasok élete a XVI–XVII. században

mértékig. Számukra az éhezés sem volt ismeretlen, viszont ismeretlen volt a kötött munkaidő, hiszen bármikor és bármilyen szolgálatot kötelesek voltak elvégezni. Ami pedig a ruházatukat illeti, akármelyik céhben töltötte sanyarú sorsát az inas, a legolcsóbb posztóból készült nadrágot, dolmányt kapta, tehát a fázás is mindennapi velejárója volt az inaséletnek. Ilyen körülmények között az inas alig várta, hogy legény, majd mester lehessen és könyörtelenül visszaadhassa saját inasának mindazt, amit inaskorában mesterétől elszenvedett. Ebből következik, hogy az inasok helyzete a XVIII. században sem változott, a megmerevedett céhszabályok még a humanizmus javára sem tettek engedményeket. Az inas inas maradt, meggyötört, kihasznált, kizsákmányolt szolga. Felvetődhet a kérdés: és hogyan éltek az inasok a céhrendszer megszűnése, 1872 után? Egy szemtanú, Móra Ferenc sorait idézzük, aki 1902 táján egy vidéki inasiskolában tanított: „— Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fő! — mind ezt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszan, elemi tanítók, középiskolai tanárok, valamennyien edzett hősei az inasoktatásnak. Volt, aki megtapogatta a karomat és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonyallotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldogulni, de akik legtöbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudniillik, hogy amint az osztályba belépek, a méterrudat kell találomra az inasok közé vágnom, akkor csönd lesz. Húsz esztendő távlatából visszanézve, a gyakorlatiasság pálmáját a méterrudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Azt hittem, azért fizetik nekem a közpénzből a havi tíz koronát, hogy segítsek az Istennek embert teremteni abból a csordából, amit úgy hívnak, hogy inasiskola. Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorongatta, mikor először léptem az inasok közé. Bőgés, nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyávogás fogadott és a minden bűzök közt a leginfernálisabb emberbűz. Negyven inasom volt mindenféle szakmából, a szennynek, a testi-lelki elhagyatottságnak, a magától való és tenyésztett durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatal úrnak kellett nekem lennem, ha egy esztendeig kibírtam köztük. Pedig kibírtam, mégpedig úgy, hogy se én nem tettem kárt ő bennük, se ők én bennem. És nem kellett hozzá méterrúd se, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljunk hozzá a „közismeret"-hez (ti. a tankönyvhöz, megjegyzés tőlem: Т. В.), mert attól mindnyájan elkárhoztunk volna"

24 Minden elnyomott ember, így az inasok, tanoncok számára is a felszabadulás hozta el azt az emberhez méltó életformát, amelyben az ipari tanulót úgy látjuk és értékeljük, mint a szocializmust építő munkásosztályunk ifjú utánpótlását. 24 Móra Ferenc: Iparosok, császárok, királyok és egyéb céhbeliek. (Szeged. 1925.) — A kalcinált szóda. 22—23. 126