A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1980 (Debrecen, 1982)

Történelem - Takács Béla: Debreceni inasok élete a XVI–XVII. században

5. Az inas tartozik el menni mind búza, mind köles aratásra az három esztendőkön. 6. Ura, aszszonya parancsolatára bárhová, városon kívül és belül mordulás nélkül el mennyen. 7. Ha legény, vagy inas urára vagy aszszonyára való haragjában elő borit (ti. bőr kötényét) le vetvén el akarván hagyni ki megyén az kapun és ismét meg gondolván magát viszsza megyén, ezt a mester jelentse a céhmesternek, ha három nap múlva viszsza nem jönne, a mesterek be ne fogadják 24 dénár büntetés alatt. 8. Ha az inas az utczán mentében eszik ura gyalázattyára, büntetése egy pint bor lészen. 9. Valaki a paraszt kést el adja 3 polturán, a rezest 4 polturán, büntetése 50 dénár lészen, ha ugyanezt ismét megtenné. 1 Ft."

18 A „nyomorgó" késcsináló mesterek eléggé bőséges szolgáltatásokat követeltek az inastól. Persze a többi céhek inasai sem voltak sokkal jobb helyzetben, legfeljebb az ilyen jellegű kötelezettségeiket nem foglalták írásba. 1589-ben alapították meg céhüket a debreceni kerék- és kocsigyártók. Részükre Tóthfalussy István főbíró adott ki céhlevelet, amely előírta, hogy a kerékgyártó inas beszegődés után két évig tanulja a mesterséget. Zálogképpen 5 Ft-ot fizetett a céhládába. Ha gazdáját két év alatt elhagyta, vagy a szabadulása utáni két hetet nem dolgozta le mesterénél, az 5 Ft-ot elvesztette. Inast pénzért tanítani nem lehetett.

19 Az inas járandóságáról vagy fizetéséről a szabályzat semmit sem mond. A kerékgyártókkal rokonszakmában dolgozó esztergályosok 1668-ban hozták létre külön céhüket Debrecenben, illetve kérték kölcsön a kassai esztergályosok artikulusait. A 13 cikkelyből álló szabályzatban csak ennyi olvasható az inasokról: „Senki az Mesterek közzül üdőnek előtte tanuló inast bé ne szegődgyön a mint az Che végzése tartya, hanem négy hét után és az szegődés mellett legyen az Chéhmesterek egyike, hogy meg jelenese, hány font viaszt tartozik az Chének adni az tanuló inas. Ha penig az négy hét után az tanuló inast szegődetlen nála tartaná, tehát az Mester tartozik az Chéhének két font viaszszal".

20 Az asztalosok 1647-ben kapcsolódtak be szervezett formában a város ipari életébe, akiknek számára Gáspár György főbíró állította össze a céhszabályzatot, mely szerint az inas három évig tanult és erre az időre járt neki évenként „nem posztóruha, hanem egy szűr és egy darócz, vagy egy ködmön, az mellyiket szereti, két ing, két lábravaló, lába béli elegendő, a harmadik évben egy kék készniczér nadrág, ezen kívül is az szivacs avagy forgács mind övé lészen". Ha a mesternek legénye nem volt és az inas képzettségénél fogva javítási munkákat is végezhetett, ebből a munkadíjból 3 pénzt kapott, ha a koporsók készítésénél segédkezett, ugyanennyit.

21 Mai kifejezéssel vegyiparnak nevezhető a debreceni szappanfőző mesterek azon tevékenysége, mely a XVI—

XVII. században a higiénia iránti szükségletet hivatott kielégíteni helyi és országos viszonylatban egyaránt. A debreceni szappanfőzők 1587-ben kapták meg első kiváltságlevelüket Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemtől. Ezt a privilégiumot Duskás István főbíró 1598-ban 38 artikulusból álló szabályzatra bővítette ki, mely a céh életét a XVII. században minden vonatkozásban meghatározta. Duskás István szabályzata előírja, hogy a szappanfőző inas két évig tanuljon mestere mellett, aki egyébként a fiát is felfogadhatta inasnak, de a 18. artikulus szigorúan előírja, hogy a mester a fiával „az apród esztendőt igazán kitöltse". Egyébként az inas fizetését a szabályzat évi 6 Ft-ban állapítja meg, ezen kívül a mester adott az inasának „egy kisnicér béllett dolmányt, egy kisnicér béllett men18 HBmL. Késcsináló céh iratai és jegyzőkönyve. IX. 16. 1; 2. sz. 19 HBmL. Tanácsi jegyzőkönyv. 1589. 193. 20 HBmL. Esztergályos céh oklevele. IV. A. 1021/a. sz. 21 HBmL. Asztalos céh iratai. IX. 2. 5. sz. Classificatio opificorum. IV. A. 1012/f. sz. 123