A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Művészettörténet - Sz. Bíró Katalin: „Lakodalmasok” – Holló László lakodalmi témájú képei

kendőjének foltjában vagy a menyasszony ruháján a megvilágított formákon belül) — az erőteljes tónusellentétek alátámasztására. (A kontrasztszíneket többféle módon kapcsolja össze a festő. Példa erre a különböző tónusértékek találkozásának sokfélesége. Előfordul a képen a szélsőértékek átmeneti fokozatokon keresztül történő és közvetlen találkozása is. Van, ahol élesen elhatárolódnak egymástól — például a menyasszony arcán és fátylán a fehér és a krapplakk éles összecsapása a főalakra vonzza a figyelmet. Máshol összemosódnak az ellentétes tónusok — mint a menyasszony ruhájának különböző világosságú foltjai. Néhol a nagyon eltérő tónusok közé a festő beiktat egy átmeneti fokozatot, talán mert a csattanót nem oda akarja helyezni — például a középső nőalak ruháján a megvilágított és az árnyékos forma találkozásánál közbeiktat átmenetként egy égetett szienna foltot. Másutt egy színre ráfest egy más tónusú színt a festő, s így vagy átüt az alsó festékréteg, vagy kevés festékpötty marad belőle a felső foltban, s ezek közvetítik az átmenetet, újfent elkerülve a határozott elkülönülést, az éles összeütközést — például a menyasszony fátylának a foltjában. Bár a különböző tónusértékek összekapcsolásában a festő használ átmeneteket, egymást átható színfoltokat, ezek olyannyira csak a találkozások mentén, szinte vonalszerűén húzódnak végig, hogy nem önálló kompozíciós elemek — a felület szép játékában van szerepük, s a spontán formák síkjellegét hangsúlyozzák.) Végeredményben az egész kompozíció nem más, mint megvilágított részek-önárnyékok-vetett árnyékok foltjainak váltakozása. A világos formák a rájuk zuhanó fényben nyerik el színüket, s ami árnyékban marad, annak lokális színe nem látszik, az mind sötét. A megvilágítás iránya és erőssége szabja meg a természetes formákat felépítő spontán formák alakját, nagyságát, színét, fényértékét, s ezáltal lesz a világosabb-sötétebb formák váltakozása a képi elemek plaszticitásának eléréséhez szinte egyedüli eszköz. Ez a váltakozás teremti meg a kompozíció fénybeli és színbeli ritmusát. Bár a kép színépítkezésének ez a „fény-valőr" az alapja, ennek alárendelten a „lokális valőr"

13 is előfordul. Az, hogy egy egyenletesen megvilágított felületen kimondottan csak a jelzett anyagok fényelnyelő tulajdonságainál fogva szerepelnek különböző tónusértékek — s ebben az esetben nem a megvilágítás erőssége okozza a tónuskülönbséget. (Ilyen eset a házfal és a fatörzs színének tónuskülönbsége: mindkettőre egyforma erővel jut el a fény, a fa törzse mégis sötét, a házfal pedig erősen világít; vagy az, hogy az arcokon élő tónuskontrasztok gyengébbek, mint a textíliák tónus-kontrasztjai.) A magábanvaló színkontraszt csaknem ugyanolyan erejű mint a tónusbeli, s ahhoz hasonlóan ez is csak a csoporton belül vagy a csoportbeli és a környezeti elemek viszonyában érvényesül — a környezeti elemek között nem lép fel ekkora erővel —, és így a funkciója is hasonló. (A kék-krapplakk ellentét dominál, de hasonló erejű a sárga-kék és a sárga-krapplakk ellentéte is.) A telítettségérzetet a tiszta és a kevert színek, másodsorban a tört 13 Érni le Tainmont a „pozitív esztétika" alapvető fogalmait és kérdéseit megfogalmazó tanulmányában négy valőrfajtát különböztet meg a valőrök eredete szerint: a) „materiális" vagy lokális valőr — ez „a felhasznált anyagnak a tárgy felületén létrejövő sajátos fényértéke"; b) „fény-valőr" — ez „a megvilágítás következménye", amely szerint megvilágított részt, önárnyékot és vetett árnyékot különböztetünk meg; c) „atmoszferikus valőr" — ez a távolság következménye, amely „meggyöngíti az eredeti fényértéket"; d) „konvencionális valőr" — ezt „az alkotó által kívánt ellentéthatásnak megfelelően" alkalmazzák, „gyakran figyelmen kívül hagyva a fényt, az atmoszférát és az anyagot is". Émile Tainmont: A pozitív esztétika A látás iskolája. Tanulmányok a vizuális esztétikai nevelésről (Budapest, 1977) 38—57. 14 Émile Tainmont idézett tanulmányában a színek következő telítettségi fokozatait különböztet meg: — tiszta színek; —- fakó színek (fehérrel kevert színek); — kevert színek (egymáshoz közelálló színek keverésével nyert színek); — tört színek (kevés fehérrel vagy ellentétes színnel kevert színek); ; —• színes szürkék; — neutrális szürke. 412