A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Néprajz - Voigt Vilmos: A folklór és az irodalom kapcsolata a magyar állatmesékben

ségükre vonatkozik.) A másik epigramma, amelyet görög és latin nyelven szerkesztett meg, arról beszél, hogy Aesopust a polgárok ugyan corinthusbelinek mondták, de igazán nem a népből eredt. Azután következik, mintegy 18 lapon, a Vita Aesopi kivonata: Ezópusnak eletij kezdetijk reudideden címmel. Mindazáltal az ismert történetet nem mondja el végig. A szinte szórói-szóra hív fordítás elmondja Ezópus életét egészen a Xanthosz házánál történt vacsoráig, amikor a disznólábak története játszódik le. Majd minden további nélkül így folytatja: „Tewbetijs sokakat chelekedet, mellijekel hogij bántást ne tennénk azoknak kijk ezt oluassak, el hattwk, Végre kegijg dolgát annijra uijtte wala hogij Lijcerus kijral olij igen meg zerette wala ewtet, hogij kepét aramból ewttette wala meg ees fel chijnaltata wala az regenijeknek zokasok zerijnt. Végre mijkoron egez gewreg orzagot el iarta wolna iewe delfos neuij zijgetbe, holot /// az fewld népe sem(m)ij tijztesseget ne(m) tewn nekij de mijnek wtan(n)a azokat nagij sok iozagos tudomanijokra tanijtotta wolna, egij magas kew zalrol wettek le, ees meg hala."

92 Ezután még pár szó következik, majd a záró mondat: Esopus életinek reuideden wege. A mesék ezután következnek. A mesék egyenként, címmel, mindegyik után „Értelme" feliratú 3—3 soros, verses tanulsággal sorakoznak egymás után. Ezek a versek nem fordítások, Pesti eredeti és „példa nélkül álló" vállalkozása. A kötet utolsó levelének rectóján: Fabularum Aesopi finis. Gabriele pannonio Pesthino interprete. Esopus fabulaijnak uege — forma zárja le a meséket; hogy a verson a latin és magyar nyelvű kolofon magát a kötetet is berekessze. A könyvnek napjainkban három eredeti példánya ismeretes.

93 A mesék száma 185. Azt hiszem, ezek után nyilvánvaló, mennyire irodalmi, latin, humanista gyökerű alkotás Pesti munkája. A magyar mesére, hagyományra, de még a nyelvre sem hivatkozik. Tudatos fordító, de éppenséggel nem népi, inkább művészi prózája csak nagyon halvány nyomait mutathatja a népi alakításnak. Ha megvizsgáljuk a mesék kiválogatásának szempontjait, abban is irodalmi tudatosság mutatkozik. A Pesti előtt levő gyűjtemény — éppen a vázolt kialakulástörténet eredményeképpen — igen gyakran ugyanazt a mesét némileg eltérő változataiban, különböző szerzők megfogalmazásában is közölte. Pesti ezeket rendre elhagyta és egyazon mesét csak egyszer vett fel gyűjteményébe. A gyűjtemény sorrendjében halad, de ha gazdagabb, tökéletesebb egy később álló változat, azt választja. Elhagyja a kétségtelenül másunnan származó meséket. Nemcsak Abstemius fabuláinak fordítását mellőzi, (erről a kötetben is nyilvánvaló, hogy nem ezópusi hagyomány) hanem elveti azokat a meséket is, amelyek ugyan a mintájául és fordítási alapjául szolgáló könyv ezópusi részében voltak, de látszott róluk, hogy későbbi szerzemények (Policianus, Crinitius, Campanus, Gellius szövegeit).

94 Az előszóból is nyilvánvaló irodalmi igényesség újabb bizonyítéka ez. Kérdés azonban, hogy nem rejlik-e mögötte nyilvánvalóan a nép felé fordulás, amint ez egyik — így vagy úgy, de mindenképpen — példájául szolgáló korabeli gyűjteményről

95 Heinrich Steinhöwel Ezópusáról nyilvánvaló? Ezt leginkább affabulatiojának szándékaiból, azonkívül meséinek kifejezéseiből láthatnánk. Ezek értelmezését azonban megnehezíti az a tény, hogy a 16. század első felének népi nyelvéről meglehetősen kevés ismeretünk van, minden ilyesfajta összehasonlítást csak évszázadokkal későbbi nyelvállapotot tartalmazó mesékkel tehetnénk. Amikor Pesti könyvének szövegét és annak stílusát vizsgáljuk a folklór és irodalom kölcsönhatásának megállapítása érdekében, tisztában kell lenni, hogy — különösen a latin szöveg ez időszerű kényszerű nélkülözése esetében — az effajta vizsgálatok mennyiben és minő eredményre vezethetnek. Ha sorra vesszük Pesti szövegeit, a számunkra figyelemre méltó elemeknek több csoportját különböztethetjük meg. Gondolhatunk arra, előfordulnak olyan mondatai, szavai is, amelyek minden bizonnyal népi hagyományra, esetleg éppen mesélésre utalnak. Azonban egyértelműen ilyen adatra nem bukkantam. Az egyik fabulában (Az farkasról ees baranijrol. 79b) ugyan maga a „mese" szó előfordul, de még nem a mai jelentésében, hanem 'talány, 92 Pesti 9ab. 93 Szabó Dénes 56. 94 Waldapfel 32—3. 95 Horváth: Reformáció 111. 294