A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Néprajz - Voigt Vilmos: A folklór és az irodalom kapcsolata a magyar állatmesékben

Amikor aztán egy ilyen hagyomány kapcsolódik a későbbiek folyamán a népköltészetbe, nyilvánvalóan sokkal inkább és hamarabb ismertté, befogadottá válhat, mint egy teljességgel és példaszerűen irodalmi alkotás. A magyar állatmesék esetében ez a helyzet. Nem új az a gondolat, hogy állatmeséink nem feltétlenül magyar eredetűek. Már Arany László említést tesz erről: „Magyar meséink közt általában tanmese is kevés, állati tanmese pedig csupán három található s ezek is annyira ismertek más népeknél is, hogy eredetiségöket kétségbe kell vonnunk."

8 Hasonló a nézete, csak pontosabb fogalmazásban, Berze Nagy Jánosnak is: „Állatmeséink jó részét a középkori latinságtól, a németségtől, a hazai és balkáni szlávságtól vettük át, kisebb részben európai magyar talajon termettek."

9 Kovács Ágnes az európai állatmese rövid életútjának megrajzolása után hasonlóképpen lényegesnek ítéli az átmenetet, azonban már alaposabb és pontosabb helyhez kötött adatok alapján. Az európai állatmesék két nagy csoportját, a nyugatit és a keletit összevetve írja: „A magyar állatmese mindkét nagy mesedialektusból átvett egyes típusokat, típusai és redakcióinak nagyrésze azonban sem az egyik, sem a másik mesekörhöz nem csatoható. Kell lenni tehát bizonyos közép-délkeleteurópai állatmesekincsnek is, melynek anyaga, intenzitása, elterjedése egyelőre nem körvonalazható."

10 Az idézetből az is nyilvánvalóan kitűnik, honnan következtet egy ilyen hagyomány meglétére, és az is, hogy egyelőre milyen keveset tudunk erről. Abban azonban mindhárom vélemény egyetért, hogy máshonnan is vettünk át meséket. Kérdés tehát, mennyiben voltak az így átvett mesék népinek tekinthetők, egyáltalán milyen jellegűek lehettek? A kérdés nagy terjedelmű és sok vizsgálatot igényel. Annyit azonban mindenképpen meg kell vizsgálnunk, hogy a rendelkezésünkre álló adatok alapján milyen nem magyar néphagyományból eredt irodalmi források hatottak népi állatmeséinkre. Természetesen azt is meg kell vizsgálni, mennyiben tartalmazták már ezek a források a folklór és irodalom feltételezett kapcsolatát, nehogy a magyar irodalomnak vagy néphagyománynak tulajdonítsunk olyan kapcsolatot, amely már a magyar néppel való kapcsolat előtt is végbement állatmeséinkben vagy azok gyűjteményeinek anyagában. Az így sorraveendő hagyományok közül első az indiai mesék anyaga. 1. Indiai állatmesék Különösen egy időben szokásos volt a mesék indiai eredetét vitatni. Noha ez az elmélet éppen az állatmeséket eredeztette Indián kívüli területről, abban mindenképpen megegyeztek a kutatók, hogy az indiai állatmesék a történelem folyamán eljutottak Európába is. Az indiai állatmesék legjelesebb gyűjteménye, a Pancsatantra ugyan időszámításunk 2—3. századában keletkezhetett

11

, tehát a görög állatmesék megszövegezésénél később, sok vonás utal azonban arra, hogy ennél jóval régebben is ismertek voltak a mesék.

12 Az indiai eredet apostola, Benfey, elvei igazolására gyakran hivatkozott a népi és irodalmi hagyományban egyaránt igen gazdag és kedvelt mesékre, ezek egymásba kapcsolódására, és általában is az irodalom és a népköltészet kapcsolatára.

13 A Pancsatantra Európába kerülésé8 Arany László ÖM II. 118. Hasonlóan 121—2 is. 9 Berze Nagy Magyar Népmesetípusok. Pécs, 1957. II. 646. 10 Kovács Ágnes 3. 11 Pancsatantra 10. 12 Ezekről a kérdésekről a görög mesék tárgyalásakor lesz szó. 13 BP IV. 290. 283