A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981)

Néprajz - Cs. Tábori Hajnalka: A Déri Múzeum XVII–XVIII. századi festett asztalosbútorai

tat az 1797-es évszámú lócával, nem zárható ki, hogy mindkét festett lócát azonos műhelyben készítették. Az eddigiek alapján megállapítható, hogy a legkorábbi debreceni festett asztalosbútorok és a későbbi XVIII. századi szintén debreceni készítésű festett asztalosbútorok között sok azonos vonást találtunk. Anyaguk, készítésük technikája, festésük és díszítésük módja a nagy időbeli távolság ellenére is azonos. E jegyek megegyezése alapján bátran sorolhatjuk valamennyi említett tárgyat egy egységes stílust képviselő debreceni festőasztalos műhely produktumaiként az alföldi későreneszánsz bútorok sorába. Végezetül megállapíthatjuk, hogy múzeumunk bútorgyűjteménye több szempontból is gazdagodott a második számú hosszúlócának a restaurálásával, ugyanis egy új, hiteles darabbal gyarapodott a későreneszánsz stílusú festett asztalosbútorok száma. Ennek a jelentőségét megnöveli még az a tény, hogy tényleg csak ez a néhány bútor őrzi a XVII—

XVIII. századi Debrecenben is elevenen élő reneszánsz stílust. Ezeknek a festett bútoroknak a díszítése szorosan kapcsolódik az egykorú festett templomi berendezések díszítéséhez. S az sem lehetetlen, hogy alkotóik maguk is templomdíszítő asztalosok voltak: akik bátran lehettek a nagyhírű debreceni asztaloscéh tagjai, és akik szívesen dolgoztak a mezővárosi lakosság különböző társadalmi rétegeinek az ellátására. E néhány korai festett asztalosbútor bemutatásával azonban sajnálatosan megszakad az alföldi későreneszánsz bútorok sora. Az ezeket megőrző makacs konzervatizmus csak a társadalmi háttér ismeretében válik érthetővé és igazolhatóvá, mint azt Balogh István mondja

20 „az egykorú, de az azóta végzett történeti tudósítások is egybehangzóan igazolják, hogy a debreceni cívistársadalom, a korabeli magyarországi városi, rendi polgársághoz viszonyítva szegénynek éppen nem volt mondható. A hazai polgárság átlagos szintjét meghaladó anyagi jólétből azonban sem a város külső képén, a lakóházakon, sem az egyes polgárok házának, lakásának, ruhájának, környezetének arculatán semmit nem lehetett észrevenni. Úgy tűnik, mintha belső igény sem lett volna a kényelmesebb, szebb keretek közötti életvitelre, a „cifrálkodást" a közfelfogás mélyen elítélte, a közvetlen életszükséglet kielégítését szolgáló házberendezésen, konyhafelszerelésen túl, a legmódosabb patrícius polgárok hagyatékában sem bukkanunk luxustárgyakra, még arany vagy ezüst ékszerek, edények formájában sem, holott ezek még a tőke megőrzését is szolgálhatták volna. A fennmaradt bútorok a legszigorúbb célszerűség mellett valamiféle rusztikus reneszánsz-formaelem továbbéléséről tanúskodnak." A későbbi festett bútorok már csak szerkezetükben hasonlítanak ezekhez, festésük, díszítésük már a barokk stílusjegyeket hordozzák. A zöldes alapszínt felváltotta egy világos szürkéskék, az ún. templomi kék, a virágozás vörös-fehér és sárgás színét pedig egy markáns, meglehetősen tarka színhasználat. A XIX. századi festett bútorokon már ezek a jegyek válnak uralkodóvá, bár néhány kései darabon továbbra is feltűnnek bizonyos reneszánsz reminiszcenciák. 20 Balogh István: A debreceni református kollégium gyűjteményeinek keletkezése. In: Művészet és felvilágosodás. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk. Zádor A.—Szabolcsi M. Budapest, 1978) 59Z 278