A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Muzeológia - Fay Béla: Szabó István – életközelből

Fay Béla Szabó István — életközeiből Születése 80. évfordulójának emlékére Szabó Istvánnal több mint 50 éven át zavartalan barátságban voltam. így alkalmam nyílt közvetlenül figyelemmel kísérni életpályája alakulását. 1918 tavaszán ismerkedtem meg vele, az olasz harctér mögött. Mi, a 39. közös gyalogezredből alakított új, 139. gyalogezred, a Piave partjához közel fekvő tartalékállásból tíznapos pihenőre jöttünk le San Vendemiano faluba. Délutánonkint egyik-másik önkéntes társammal gyalogtúrán bejártam a közeli falvakat, ahol a hírek szerint jó polentát, kukoricát, gesztenyét stb. lehetett kapni, amivel kiegészíthettük kevés kosztunkat. Itt találkoztam össze a zászlósi kinevezés előtt álló, szálfanövésű Szabó Istvánnal. A 39. gyalogezred egyik szászázadparancsnokának, Ecsedi István főhadnagynak —- az etnográfusnak, majd a debreceni Déri Múzeum első igazgatójának — volt ún. adjutánsa. Megtudván, hogy mijáratban vagyunk, készségesen ellátott bennünket útbaigazítással, úgyhogy jól megrakodva tértünk haza. Úgy éreztük, valami családias kapcsolat van ebben a században feljebbvaló és beosztottak között és a pihenő alatt még többször felkerestük Szabó Istvánt cserélgetés, beszerzés^ vagy egyszerűen beszélgetés végett. A következő találkozásunk június 16-án vagy 17-én volt. A pia vei csatában az első áttörést ezen a frontszakaszon a 39-esek hajtották végre, a 139. gyalogezred pedig, átkelve a folyón, a Montello oldalában várta a parancsot az áttörő erők felváltására. Egy hirtelen záporeső után jöttek velünk szemben, az állásokból lefelé, a sebesültek. Megismertem Szabó Istvánt, most már zászlóst, amint felkötött karral, elgondolkozó tekintettel haladt lefelé. Ő is meglátott engem; nem üdvözöltük egymást. Sebesülésével hazakerült Debrecenbe, november 13-án leszerelt, a háború az ő számára véget ért. Én az október végén lezajlott csata és a nagy visszavonulás után, november 19-én érkeztem haza, Debrecenbe. Itt hamarosan összeverődtek a megmaradt volt iskolatársak, katonabajtársak, főleg, akiknek most kellett volna elindulniuk valamerre az életben. Elhelyezkedésre alig volt lehetőség, de a rendszeres munkát vállalni sem volt kevésbé nehéz elhatározás. A fiatalok szokott posztján, a Piac utcai fasorban, vagy a katolikus templom előtt találkoztam össze Szabó Istvánnal. Sokat sétálgattunk, beszélgettünk és feltártuk egymásnak életünk problémáit. Útkeresés és indulás Szabó István régi debreceni családból származott. Dédapja és nagyapja földműves volt, apja — ugyancsak Szabó István — szappanosmester volt. Édesanyja a nagy és kiterjedt Kertész családból származott. István 1898-ban született és mindössze hároméves volt, amikor apja, alig negyvenéves korában meghalt; két leánytestvére az akkor 4 és fél éves Julianna, illetve 1 és fél éves Margit volt. Anyja folytatta az ipart, majd férjhez ment a névrokon Szabó Zsigmond középbirtokoshoz, de 1912-ben súlyosan megbetegedett. István ekkor a debreceni ref. főgimnázium negyedik osztályát végezte. Úgy érezte, hogy leánytestvéreivel szemben hamarosan családfenntartói kötelezettsége lesz, ezért mielőbb keresethez kell jutnia és átment 439