A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Irodalomtörténet - Juhász Izabella: Gulyás Pál (1899–1944)

„Van haladás az emberiség életében — írja Gulyás Pál, — s ami tulajdonképpen lényeges: Madách ezt a haladást kényszerítő erővel érzékelteti is. Ennek kimutatása lesz jelen tanulmány főtárgya." Gulyás az addigi tartalmi magyarázat helyett az Ember Tragédiája szerkezetét teszi vizsgálat tárgyává s egy új terminus technikus: a sarkiság (ellentét) elvét alkalmazza azokra a negatív részekre, amelyeket Erdélyi és mások az egészre nézve alkalmaztak. „így történt a tévedés, hogy sokan a sötét színt azonosították a költemény céljával!" „Madách a való életet, a történelmet tényleg pesszimista szemmel nézi, — folytatja Gulyás, — de csak azért, hogy annál mélységesebb vallomását nyújtsa az ideál iránti vallásos rajongásának." A disszertáció vizsgálat alá veszi a drámai költemény belső szerkezetét s kimutatja a mű szerkezeti egységét, mely a különböző jeleneteket szervesen egybefűzi s az utolsó színt megokolja. Elsősorban magából a tragédia tartalmából következtet a szükségszerűen bekövetkező megoldásra. Másodszor azt a művészi formát veszi szemügyre, mely az előbb említett tartalmi (eszmei) egységnek konkrét kifejezője. Végül Lucifer szerepe s alakjának kettősége (a goethei és byroni Sátán madáchi szintézise) lesz vizsgálata tárgya. Utolsó fejezetében összegezi az eredményeket. Az Ember Tragédiája a 26 éves Gulyás számára világtörténelmi, filozófiai és esztétikai stúdium. Figyelemreméltó, hogy az emberiség fejlődésének gondolatát magáévá teszi. A hegeli filozófia s a magyar esztétika (a tragikum-elmélet elemzése és adaptációja: tartalom és szerkezet összefüggése, ellentmondásai eredményeinek vizsgálata) vezetik a későbbi, 1934-es Madách -tanulmány konzekvenciáihoz. Ott első mondatában az alkotás (amelyen a primer-alkotást és annak kritikai elemzését együtt érti) szerinte egyedül helyesnek érzett feltételeiről beszél: „A nagy mű teremtéséhez és jelentősége helyes megítéléséhez végső elemzésben az alkotó állapot öntörvényéhez hű lendülete és tisztultsága szükséges, egy sorsszerűén megtalált lelki helyzet, melyet nem mindig adnak át egymásnak a nemzedékek." Következő mondata a reformkor eszményeinek és szellemi termékeinek a bírálata: „A magyar reformkor idealizmusában — hiába küzdött ellene Széchenyi — van valami olajlenyomatszerű: eszmék elmerevítése, anyag és szellem meddő különválasztása, nagyság és szabadság pathetikus értelmezése, külföldi példák hőstenori továbbzengése. De a merevített és pathetikus kereteken túl kiérezhető — ez a kor elmaradt évszázadokat akart egyszerre átugrani — az erőfeszítés őszintesége és elszántsága." Madách alkatának elemzése A kritika c. 1934-es, szintén Válaszbeli téziseit juttatják eszünkbe:

54

„Az életalakulások igazságosságának felismeréséhez." Gulyás őszinte rokonszenvvel és sok rokonérzéssel rajzolta meg „a reformromantika kelléktárából előkapaszkodó Madách" portréját (inkább csak vázlat, ceruza-rajz, de annak igen figyelemreméltó), „akinek egyetlen nagy vergődés" a pályája, a „mélyborongású, elszigetelt Iélek"-ét, e „makacs szellem"-ét, akit „szinte a nemességre lendíti fel, írói erkölcse", — akiben Gulyás a Lantvirágok, Éjféli gondolatok és A halál költészete s többi verse olvastán „egy magyar földbe visszaültetett, nehézkes, furcsaszavú („virágcsa, patakcsa, silled"), Tompa Mihály-ballagású Lenaut (Nyári este, Egy nyíri temetőn, — Weib u. Kinde, Sonette) s egy egyetemesebb és kevésbé háborgó Vajda Jánost" lát, aki „másfél évtized alatt óriásit szökik előre, távlatai kiszélesednek, de visszamarad és lerántja kezdő éveinek epigonizmusa, egy kifejezési angolkór, amelyet egyéni és hazai körülmények, — s mint látni fogjuk, nem utolsó sorban Arany János is — csak állandósítanak." „Az expositio kibírja a Byron — és Goethe összehasonlítást." — írja Gulyás. „Byronnál mélyebb a metafizikája — Byron rétori magasságokban ível és belülről kong — Goethénél tragikusabb." A mű elemzése mögött a disszertáció sarkító módszere és eredményei állnak, élesen exponálva. (Ha az ő arca mosolyra rándul, mosolygó koponya. Sémamosoly" — írja Madáchról stb., stb.) „Minden műalkotás kritikus része a befejezés," folytatja s a konzekvenciái egészen mások, mint egykori disszertációjáé. A kifejezés erejét „hiányolja", amely nélkül a drámai „eszme" halott. Az utolsó szín csupa megalkuvás, legszebb jeleneteit eltemeti a színből 54 1934. 1. évf. 1. sz. 267. 435