A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Irodalomtörténet - Juhász Izabella: Gulyás Pál (1899–1944)

Barátaim, ha meghalok boruljon rám egy fűz magánya. Mert jók e lombos panaszok és sápadt mosolyuk, a drága... És tudom, lengén hull az árnya a földre, melyben álmodok. 1921-ben, Évaklapusztán fordítja Müsset érzékeny, szép költeményét, a Lucie-X — Rozónak, s különösen ezt a néhány sorát olvasta szívesen fennhangon is. Ez a hang lelkének egyik legmélyebb, legsajátabb húrja, — a halálé, az elmúlásé, a szép bánaté. Attól kezdve, hogy megszólal, ott vibrál költészetében, műfordításaiban. S mögötte ott zenél az európai líra, azokat választja útitársul, akiknek a hangja, élete akkori atmoszférájával Iegrokonabb. Ott áll mellette Baudelaire, aki a Charogne-on át elvezeti az elmúlás meztelen, illúziótlan döbbenetéhez. (Később ő is fest baudelaire-i képeket a halálról). Első, 1922-ben megjelenő műfordítása Baudelaire Albatrosza: A költő olyan, mint a felhők fejedelme Ki viharban leng s neveti az íjászt S a földön a tömeg kacajába levetve Óriási szárnya lesz útjában a gát! Évaklán kezdi fordítani Lenau szonettjeit, — itt kezdi programmá avatni a bánat méltó kifejezését, amely később — megtelve az élet színeivel — grecoi látomásokig vezeti. Saját versei közül alig néhány maradt ránk ebből a korszakból: Évaklától Sóstóig c. ciklusában ilyen címek olvashatók: Sóhajtások a puszta mélyén, — Versek a föld alatt, — s mögöttük a költő homállyal viaskodó hangja: Óh, boldogok, kiknek repedt szívén átcsap a végtelen... {A nagy gyermek gályái! 1922. ápr.) „Elhagytak, elhagytak" — „Rettenetes homály" — »Egy napsugárra bízom életem" — „Én nem mondtam senkinek, hogy szeretlek'"... Szemünk láttára bontakozik elő költészetének legmélyebb geológiai rétege, a „dodonai" korszak, ahogy később maga nevezi lírája első fázisát. És hogy mi sodorja ezekben az években s méginkább, hogy az idő távlatán át milyen értelmet nyer az évaklai korszak, az első szerelem vonzása és a magányból való kitörés: 1921-es budapesti útja, azt egy tizenhat évvel későbbi nagy versében mondja el. A költemény a Válasz-korszak egyik legszebb darabja, amely még formában is a költő első korszakát idézi. Mint a Rozó-versek zöme s a Testvér gályák-korabeli líra javarésze, ez az 1937-es verse is ötödfeles jambusban van írva, magas rímtechnikával. (Rímei többsége széprím: más-más szófajokat zendít egybe: lehellett — szerelmet, illatot — lakott stb. Egyszótagú hímrímek attól fogva jelentkeznek, mikor a zenéje föllazul: összetört — a föld, illatát — utakon át, — sőt, amikor rongyos mivoltáról kezd beszélni, rímei is „elrongyosodnak": a népdal szabadságával kezdenek élni: felé — az éj, palotát — szállt, — Budapest — végzetes, dalát — halál.) A költemény hatalmas invokáció a történelmi Budapesthez, s egy nagy szenvedély megidézése ad hozzá súlyt és távlatot. A bástyák városához szól, amely előtt vándorbottal kezében áll a költő, koldusabban, mint valaha, hiszen ami egykor betöltött „várost és tetőt", az ifjúság és szerelem illúziója, ma már csak álom és visszafénylő villámlobogás: Vajda János Húsz év múlva fájdalmával rokon villám ez s a történelem tragikus tablóját világítja be: az 1921-es és 1937-es Budapestet. Itt élt, falaid közt lehellett, tizenhat éve elmerült bástyáidban ... És én bámultam utána elérhetetlenül, — a kárhozott ország zugából, 424