A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Irodalomtörténet - Juhász Izabella: Gulyás Pál (1899–1944)

Óh, drága fák, köszöntlek titeket! Midőn Rozót tavasszal megszerettem, a rejtelmes úton ti vittetek oda, hol az enyészet ismeretlen. (Ének a havon át. Testvér gályák.) Rozó fiatalságától sokat olvas, mély érzelmi kultúrát hoz magával, különösen a verseket szereti nagyon. Erdélyben barátnőivel szívesen másolja kedves költeményeit, leveleikben gyakran verseket küldenek egymásnak. Gulyás Pállal való szerelmük, barátságuk is versek és könyvek révén válik életreszóló kapcsolattá. Legkorábbi emlékeiben az a Gulyás Pál él, aki Ady-kötettel a kezében sétál és magyaráz a Hajó utcai udvaron. Gulyás Pál és Rozó ekkori életének alighanem a költő Margit húga és Juhász Géza a Iegmegértőbb szövetségesei. Az 1921 nyaráról való közös, négyőjüket megörökítő fénykép már titkos jegyeseket ábrázol. Ugyanennek az évnek a végén a társaság három tagja búcsút vesz Debrecentől: rövid családi látogatásaik idején térnek csak haza. Gulyás Pál Juhász Géza helyett (aki közben a Felső Kereskedelmi Iskolában kap órákat) Évaklapusztára kerül, Hencidához közel, Bihar megye volt főispánjának, Balázsházy János földbirtokosnak a házába, mint házitanító. Emellett egyetemi vizsgáira készül, de költői kibontakozása számára sem közömbös az otthontól független, idegen környezet, ahol végre régi álma megvalósul: külön szobában lakhat. Valójában először kerül felnőtt korában az otthonitól egészen eltérő légkörbe. „Pali is írt mostanában, örömmel látom, már is hasznára van az idegen környezet. Rég így kellett volna lennie", — írja Gulyás Istvánné Margit lányának Újfehértóra. Maga a puszta, a táj életreszólóan hat Gulyás Pálra. A dzsentri—földbirtokos világban ugyan soha nem érzi magát otthon, — vidám kisasszonyok tréfálkoznak körülötte, ő pedig egyre Rozóra gondol, — a társas összejövetelek idején egyedül őt, a nevelő urat magázzák, — s bár naponként, ebédre várakozva a ház urával hosszú, peripatetikus beszélgetéseket, vitákat folytat — Balázsházy Tisza-párti volt — óriási léptekkel sétál a folyton megkéső ebédek előtt — teljesen egyenrangú félként tárgyalva a főispánnal, amin hol csodálkoznak, hol bosszankodnak, s a gazdag házban, ahol mindent oly féltve zár a fösvény háziasszony, esténként az inassal beszélget legszívesebben. Még olvasólámpát sem kap, — Rozó küld neki, zöld Iámpaernyőt készít hozzá, — s azontúl a kis lámpa fénye mellett ír és olvas a hosszú pusztai éjszakákon. A lámpa fénye nyomán támadt vízióját egyik híres verse őrzi: A lámpa olyan mélabúsan vetette árnyékát szobámra... Először csupán azt gondoltam: egy lámpa, egy parányi lámpa. Aztán meghasadt a plafon, a padlón megjelent a mélység — felettem zúgó csillagok, alattam tátongó sötétség. S a lámpa, a parányi lámpa megvakította a szemem — s olyan vagyok, mint vak Homérosz: nem látok, csak emlékezem. Emlékezem az ős tájakra, melyekkel a lelkem tele — forog az Okeánosz habja, süvölt Hádész roppant szele! (A lámpa. Testvér gályák.) Legtöbbször vidám, tréfálkozó hangú leveleiben egyébként pontosan beszámol évaklai életéről. Rozó 1921 elején szintén elkerül Debrecenből: 1924-ig Budapesten él. Nagynénje, egy kolozsvári főorvos felesége hívja magához, — Rozó szeretne tovább tanulni, — ehelyett végül egyik gazdag unokatestvére, Melitta házába kerül s gyermekeinek nevelője lesz. A fiatalok gyakran írnak egymásnak — egymásról is. 419