A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978 (Debrecen, 1979)

Művészettörténet - Szabó Sándor Géza: Boromisza Tibor és a Hortobágy – Adatok Debrecen XX.századi művészettörténetéhez

IL Boromisza Tibor 1880-ban született Zentán, birtokos családból. Kettős örökséggel. Apja a város polgármestere, negyvennyolcas függetlenségi alapállású, dzsentri származás, életmódja szerint — városának élő polgár. Rokonsága mégis inkább a délvidéki birtokosokhoz húz — az ifjú Boromisza ebben a zajos, mulatozó, vadászó, bálozó társaságban nő fel —, s ezen a tényen az sem módosít, sőt egy gyékényen fér meg vele, hogy a családban erős klerikális beütés is van. Az anyai ág viszont rebellis hagyományok örököse. Az Almási Kovachich, Mészáros és Martinovics családokkal tartják a rokonságot, a szabadságharcok emlékei élénken élnek az emlékezetben. Erős ellentétekkel tartkított világba születik hát Boromisza; nem véletlen további életútja alakulása sem. A családi tanácshoz igazodva, de temperamentumának megfelelően is — a katonai pályát választja, Ludovikára jár. Messze szakadva szülői környezetétől azonban mind inkább magára ismer, rövid tényleges katonai szolgálat után nyugdíjaztatja magát, s szabad művészként kíván megélni. A családi tradíciókat új életébe is magával hozza: művészete állandó lázadás, meg-megújuló akarat egy békés, polgári rendezettségű életforma érdekében.

5 Művészekről, különösképp XX. századiakról szólva szinte közhelyszerűvé vált bizonytalansági tényezőket, ellentmondásosságot, kettősséget emlegetni. A krónikás sokszor nem érti az életrajzi buktatókat, vargabetűket; nem fűzhetők arra a lélektani szálra, melyet a művek egymásutánja, szelleme diktál, s viszont. Lehet — szemléletünkben a hiba. Folyamatnak, egyenesvonalú fejlődésnek fogjuk fel az időt, az emberéletet, egy életutat, s nem kvantált, mérhető részecske — jelenségnek. A XX. század az előbbire mind kevesebb okot szolgáltat, annál inkább oktrojálja reánk az utóbbit. Az egyén — különösen a jelenségekre érzékeny művész — nem függetlenítheti magát a történet gyors változásaitól, a különböző indítású, időfaktorú világoktól, egymásbajátszásuktól. S azt sem teheti meg: csak belső indítékra figyelve vágjon az események közé, mit sem törődve hatással, reakcióval. Ellenkezőleg. Korunk nagy egyéniségei éppen azok, akik a lehető teljességgel olvasztják magukba a különböző időfaktorokat, s művészetté teszik, egységgé formálják az egymással ellentétes hatásokat is. Alkalmazkodnak a történethez. Amiből a historikus számára következik egy — XIX. századi vizsgálati módszert tagadó elv: ilyen életművek esetében nem a tartalmi, formai következetesség, a fejlődés belső logikája a kutatás tárgya, hanem — az említett szakaszosságból következően — az életmű horizontális síkja. Hogyan és mit olvasztott magába, milyen jelenségekkel került kapcsolatba — a mesterségbeli ismeretek megszerzése után? Boromisza a festőművészeti pályán jó alapokkal indul. A Ludovika Akadémián — mint írja —jobb rajzoktatás folyik, természetelvűbb, mint a képzőművészeti iskolákon, ahol a tudás kritériuma a másolás, a gipszfej. Művészként mégis Ferenczynél kezd csak, a mester biztatására megy Nagybányára. 1904—06 között Nyugat-Európában jár, s grafikától kezdve a szobrászatig mindent próbál. Elhatározó élménnyel van rá amit Rómában, Párizsban lát, hall, de az itteni élettel, a művészkörök hangos bohémségével nem tud megbarátkozni. Valahogy úgy viselkedik a francia fővárosban, mint a hozzá nem egy tekintetben hasonló temperamentumú Szabó Dezső? Még csodálattal adózik a gall kultúra lendületének, de érzi már dekadenciáját, még igyekvő diák, de már eljövendő hivatásán a tekintete, esze, még az izmusok hullámverésében, de már a szintetizáló igényességével. Párizs indítja el benne azt a folyamatot is, amelynek későbbi önmagát, meg-megtorpanásait, de későbbi nagy eredményeit is köszönheti. A nagy kelet-ázsiai kiállítás sokkjáról van szó. Boromisza ennek élményeit feldolgozva a következőket állapítja meg. Azokon a területeken, melyeken a modern piktúra legnagyobb eredményeit érte el (plein air, fényábrázolás, dekorativitás stb.) a keleti művészet lépéselőnyben van. Ennek oka: művészetük építkezése szerves, nem forradalmi váltásokkal végbemenő. A hagyományokat nem tagadják meg időről időre, 5 Boromisza Tibor: Önéletrajz. Életrajzi jegyzetek, 1924. XII. 10. Özvegy, FMA.; Szabó Sándor Géza: Boromisza Tibor és a Balaton.; Haulisch Lenke: Boromisza Tibor. Első kísérlet telepalapításra. Művészettörténeti Értesítő, 1974. 300—301. 6 Önéletrajz, 1924.; Ambrózy Ágoston: Boromisza Tibor. Élet és Litteratúra, 1912. szeptember 15.; Nagy Péter: Szabó Dezső (Budapest, 1964). 355