A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1977 (Debrecen, 1978)

Művészettörténet - Módy György: Képzőművészeti írások (Blattner Géza–Maghy Zoltán–Senyei Oláh István–Holló László)

ben folytatott beszélgetéseinkből kitűnt, hogy mindinkább foglalkoztatta a portré. így vállalta el a tapolcai Batsányi Társaság megbízásából „Bécs Sapphójának" Batsányi Jánosné Baumberg Gabriella arcképének megfestését. Műveit, leveleit, a rávonatkozó irodalmat olvasta, heteken át vizsgálta a fennmaradt korabeli ábrázolást. Az arcképhez a szemeken, a tekinteten át közelített. „Tudod" — mondta — „milyen lényeges az, hogy Gabriella szeme kék volt". Ha végigkísérjük műveinek korszakaiban megújuló és más aránnyal, de végig állandóan mutatkozó stílus-jegyeit, akkor annak ellenére, hogy rámutathatunk a magyar és az egyetemes művészet mesterei közül választott és vállalt példaképeinek hatására, meg kell állapítanunk, hogy saját művészi egyénisége a legformálóbb tényező, a legmeghatározóbb vonás minden alkotásán. A belső rokonság vállalása a korareneszánsz olaszoktól Rembrandton át Van Gogh-ig vezette vonzalmait. A képzőművészeti szecesszió jelentősen érvényesült egyéni stílusában, de önállósága, eredetisége, témaválasztásában, formaszerkesztésében és színvilágában vitathatatlan! Úgy érezzük, színvilága az, ahol festői egyénisége a legszembetűnőbb. Olajképein, akvarelljein és pasztelljein egyaránt érvényesül színskálájának bizonyos visszafogottsága. A tájképek elevenebb, élénkebb színeiben éppen úgy, mint a finoman sejtelmes színvilágú utca- és városrész, sokszor csak egy ház hangulatát tolmácsoló művein, különösen korai korszaka sötétebb színekkel megoldott figurális olajképein. Művészete városunktól elválaszthatatlan — nemcsak témái miatt. Életét itt élte le, itt alkotott. Képei levegőjében, figuráiban a várost örökítette meg. Oeuvre-jéből kibontható a két világháború közötti kétarcú Debrecen művészi szociográfiája. Sorsa is egy kicsit jellemzően vidéki alkotó sors. Tisztelettel tekintünk humánumára, debrecenisége mellett egyetemes igényére. Senyéi Oláh István Debrecené és népünké, éppúgy mint a sorsában oly sok közöst hordozó, majdnem torzónak maradt debreceni író, Oláh Gábor. A Kar utcán felszegett fejjel az Életnek induló Oláh Gáborban — önarcképeihez hasonlóan — ugyanazt igyekezett megragadni és képén láttatni, ami saját törekvése is volt. Egy valamikori nagy csalódás asszonytalan magányában, a Busi utcai elhagyatottságában ő is hordozta az alkotó feszültséget, az elérhetetlen mércékhez szabott igényt. És debreceniséget és egyetemességet egyszerre. Eszményei közül Ady, József Attila, Bartók a miénk is. A történelem sodrásában eltűnt Debrecent örökítette meg, e mikrokozmoszba merülve, hitelesen. Ugyanúgy, mint ahogyan az általa úgy óhajtott demokratikus és szocialista építés szimbóluma nála a régi város fölé növő Építkezés a Libakertben (1959, akvarell). Utókora kötelessége most már alkotói útját részletesen felmérni, helyét kijelölni Debrecen művészetében és — értékeit az ismeretlenségből újra felfedezve — a magyar művészet egészében is. * * * Tanulmányom némi rövidítéssel megjelent a Déri Múzeumban 1970. február 1—14. között bemutatott Senyéi Oláh István Emlékkiállítás katalógusának előszavában, illetve az Alföld XXI. évf. (1970) 7., júliusi számában. írásom a készülő Senyéi Oláh monográfia alapozása. 434