A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1977 (Debrecen, 1978)

Művészettörténet - Módy György: Képzőművészeti írások (Blattner Géza–Maghy Zoltán–Senyei Oláh István–Holló László)

mi értékek iránti közömbösség nemcsak az egyén önlebecsülése, hanem a nemzeti elhivatottság tagadása is" Jellemző arra a Senyéire, aki valóban sokat tett elvbarátaival a vizuális kultúra és a haladó művészet ügyéért, hogy tanulmánya zárószavaként nem kis keserűséggel olvasta a saját kora hivatalos Debrecenének a fejére: „Debrecen sohasem tudta, ma sem tudja még kellően megbecsülni a művészetet." Ennek a kijelentésnek megfellebezhetetlen bizonyítéka, hogy milyen jelkép-rendszerben mond ítéletet koráról az Ady Társaság 1940. évi kiállításán bemutatott és nagy port felvert Debreceni idill-'yz. A háttérben emelkedő templom szimbólum. A valamikor társadalmi és szellemi haladást képviselő kálvinista puritanizmus a művész korában már a szűklátókörű kultúraellenesség fedezéke. Ezt a vaskos maradiságot ábrázolja a hízójában gyönyörködő cívis-ben. Az 1930-as — 40-es években az Ady Társaság képzőművészeinek kiállításain Holló, Hrabéczy, Félegyházi, Gáborjáni Szabó mellett önálló festői egyéniségével, témaválasztásaival tűnik ki. Korának „legdebrecenibb" festője lett. E jelző korlátozó értelmét is szinte tudatosan vállalta, ugyanakkor megörökítette egy, már a történelemnek átadott Debrecent. Azt tudta meglátni, megragadni, megérteni és ábrázolni a városból, ami nem a felszínen mutatkozott, hanem a kisemberek világában. Művészetének egyik jelentős szakasza éppen a világháború nehéz éveire esik. Azokra az évekre, amikor levelei, feljegyzései szerint az európai válságban katasztrófa-sorsot kihívott úri Magyarország helyén a nép demokratikus államának megteremtését óhajtotta. Ugyanakkor emberi-baráti viszonylataiban egyre türelmetlenebb, csípősebb, kevésbé megértő lett. Édesanyja halála után Busi utcai magányában élt, a háború utolsó két évében barátaival is'ritkábban jött össze. A látszatra gúnyosan mizantróppá váló művész szelleme mindinkább a misztikum felé fordult. A felszabadulás után azonban szinte megújult energiával vállalt részt a művészeti élet szervezésében. Az Ady Társaságban, a képzőművészeti szabadiskola munkájában tevékenykedett. Elsők között fordult a munkássághoz, mint a művészetek új birtokosához is, különösen majd mint a dolgozók gimnáziumának éveken át rajz- és művészettörténet tanára. De ezekben az években mutatkoznak meg nála először az elmagányosodás és a sokszor önmagát degradáló dac jelei. Idegrendszere egyensúlyát, szellemi nyugalmát valami feloldhatatlan feszültség, belső kín kezdte ki. Ehhez járult az ötvenes években a kiállításokról való kirekesztése. Végső menedéke az olvasás és a zene volt. A Déri Múzeum és a kollégiumi könyvtár mindennapos látogatója. Fiatalkorában megalapozott művészettörténeti, esztétikai, magyar- és világirodalmi olvasottságához és alkotó képzettségéhez társult mély zenei kultúrája. Maga is muzsikált és az ötvenes években a délutáni és esti órák zene mellett teltek el: Bach, Beethoven és Bartók. Hozzájuk mért mindent. Számos rajzán, akvarelljén, pasztelljén ott van az odavetett néhány sor vagy csak szó, jelezvén az opust, melynek hallgatása inspirálta vagy egyenesen végigkísérte saját alkotói folyamatát. A közösségtől való elszigeteltségében, rendkívül nehéz anyagi helyzetében, fokozódó pszichikai labilitásában csak a könyvek és a zene nyújtott segítséget. Saját rendszerű, „titkosírással" széljegyzetelte olvasmányait, írta feljegyzései egy részét, akárcsak Gárdonyi. Milyen örömmel fogadták barátai, hogy 1958-tól újból aktívabb lett. A felengedések, az alkotások periódusai mind hosszabbodtak, bár szinte már remeteségként vállalt életformáját áttörni nem lehetett. Most, amikor hagyatéka rendszerezése folyik, elgondolkoztató az a tény, hogy az elszigetelődés, a dacos visszavonulás éveiben is 422