A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1976 (Debrecen, 1977)

Művészettörténet - Tóth Béla: Gy. Szabó Béla művészete

Mindez pedig úgy volt lehetséges, hogy a művész témái körének szélesbítésével együtt technikai készségét is állandóan finomította, gazdagította. Valamikor kezdetben, a Dürerek korában a fametszet az illusztráció, a sokszorosítás eszköze volt a legtökéletesebb formában is, és ezt a sajátságát szinte napjainkig megtartotta. Gy. Szabó Béla a maga tehetségével és páratlan szorgalmával a fametszést messze túlemelte ezeken a lehetőségeken — föl egészen a festmények, a festészet határáig. Egy-egy metszet, különösen a nagyobb lapok, az alkotó sokoldalú eszközei révén a jó festmény minden sajátságával rendelkezik. Először is: témákban mindazt meg tudja formálni, amire a festészet képes; másodszor: mindezt az árnyalatok, a fény, árnyék játékának olyan finom és gazdag modulációival tárja elénk, hogy metszeteit szinte színeseknek látjuk. Nem hiába mondja ő is magáról, hogy munka közben látja a téma színeit is. így lesz több metszete valóságos impresszionista festmény. A költői látás, festői kifejezés: ezek Gy. Szabó művészetének legegyénibb sajátságai. De a festőiség irányába viszik a 19< ké

P- Békás tó

' 1969 mester munkásságának irányát a méretek is. Az egyre bátrabb témamegragadás hozza magával, hogy újabban nem ritkák a 80 cm-es metszetek sem (Lolaia vízesés, 1968, Ködös szikla, 1968, Görög emlék, 1970.). A méretek növekedése ellenére nincs Gy. Szabó metszeteinek egyetlen négyzetcentimétere sem, amely nem lenne a legtökéletesebben megmunkálva. Sehol semmi elnagyolás, vagy egy téves vonal. Ennek ellenére művészünk sohasem vész el a részletekben. Tudja[ hogy a részlet az egészért van, s ért azok egymás mellé- és alárendeléséhez. Tartalmi értékein kívül a részletek és az egész harmóniája Gy. Szabó művészetének egyik legfőbb titka és varázsa. A fametszés „festészetté" emelésében s a művészi gond tökéletességében mesterünk a középeurópai, és bátran mondhatjuk: az európai fametszést, mert ma Európaszerte nincs versenytársa, — a legkiválóbb kínai, japán fametszők színvonalára emelte. „Az, hogy egy műnek témája van, az mindig csak ürügy, hiszen ebben élünk, fogalmi világunkból nem tudunk kibújni. Jót csinálni! Mindig azt kerüli meg az esztétika, a művészettörténet, hogy mi a jó, a kvalitás. De a legrettenetesebb az, hogy később derül ki, hogy valójában jó-e az a mű! Am, ha szinte teljes magafeledten át tudja adni magát, bele tudja magát élni valaki abba, hogy amit ő csinál, azt azért csinálja, mert ő azt szereti csinálni, és a többivel, se rangjával, se karrierjével, se azzal, hogy ez most mi lesz, kell vagy sem, új vagy nem, nem törődik, aki erre képes, az tud jót csinálni" — mondta Borsos Miklós egy beszélgetésben („En a fa vagyok". Alföld, 1969. 11. sz. 72—73.1.). Lehetetlen e sorok olvasásakor Gy. Szabó Bélára és művészetére nem gondolnunk. 6 az a művész, aki szinte öntudata első percétől minden mellékes szempontot félretéve, egyedül a művészetnek él, s azt, ami számára az ő tehetségében adatott, azt csinálja olyan hittel, odaadással a körülötte áramló kísértések ostroma között, ami csak a legnagyobbaknak jutott részéül. Hogy mi ebben a jó, mi ebben a „qualitás"? Ezt szerette volna ez a kis tanulmány megmutatni, hogy a kortársak és az utókor is: „látva lássanak, hogy látva lássanak". * ** 19* 291