A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1976 (Debrecen, 1977)

Művészettörténet - Tóth Béla: Gy. Szabó Béla művészete

Homokvilág. A Petőfi Alföldje ez, a Kutyakaparó, a Kis-Kunság világa, alig is változott az odáig, s akárcsak a nagy költő, Gy. Szabó is a gyönyörű alkotások sorát fakasztja a sivár egyhangúság, elhagyatottság talajából. A Krumpliültetés (1939) с pasztell az emberi munka szépségét zendíti meg a végtelen fakó homok és ég finom összhangjában, a Szikes táj (1939) mintha a Zöld víz bravúrját ismételné meg a fehér és kék szikrázó összecsendítésével, a Vadvíz három jegenyével (1941) pedig mintha az egész vidék összefoglalása lenne: témában, hangulatban. Az 1941-ben Kolozsvárt kiadott Homokvilág 28 tusrajza a vonalak finomságával tárja elénk ugyanezt a világot. Már a Liber Miserorum lapjain is kifejezésre jutott, hogy a szerző témái hangulati elemeit sem hanyagolja el. E sajátsága itt, e rajzokon talán még tapinthatóbban bontakozik ki. A rajzoló szeretettel, igazi szívbéli melegséggel nézi, látja tárgyait, gyönyörködik bennük, s ezt a melegséget át tudja adni képei nézőinek is. Ebben is rokona Petőfinek: líra árad e rajzokról s a művész sok-sok későbbi alkotásáról is, halk, meleg férfilíra. A későbbi metszeteken ezt a lírát még a munka, az alkotás öröme is gazdagítja. Egyébként jóval később egy nyilatkozatában mesterünk maga is e tulajdonságban összegezi művei leggyészabóibb vonását: „Rokonságot látok a fametsző és a költő között, mert mindkettő — kevés anyaggal — igyekszik sűrítve kifejezni a mondanivalóját, anélkül, hogy hosszabb ideig igénybe venné a közönség türelmét. Szóval, ha azt akarnám elmondani, hogy mi ezekben a metszetekben a „gyészabói", akkor ezt a líraiságot említeném." (Az ezredik. Előre, 1968. június 2. 4.1.) Közben a pasztellek sorában folytatódnak a balatoni képek is. A Naplemente óriási sárga robbanás. Turner és Egri egyszerre. Ég és Balaton (1939), mondja a másik címe, de lehetne „Ég és víz" is, mint előbb is már néhányé, vagy föld és ég egyik-másiké, mert mint látjuk, a művész szinte szándékosan keresi ez időben a nagy távlatok összhangját, erejét, nyugalmát, hogy rendkívül finom festőiséggel, egy-két szín ellentétével vagy gyöngéd egybehangolásával idézze fel szépségüket. „Néha szándékosan kerestem a semmit" — mondja később az ilyen képeiről (Kovács I.: i. m. 48. 1.). Szinte zeneileg komponálja e képeit, egykét alapszín rengeteg „felhangját" pendítve meg rajtuk. * * * Természetesen a fametsző sem pihen ezalatt. Egyébként is művészünknek egyre ismertebb, jellemzőbb tulajdonsága lesz a fáradhatatlan szorgalom. Ő az az alkotó, „aki nem csinál semmit, csak dolgozik". A Barangolókönyv hagyományának legközvetlenebb folytatása a Fáramászó (1939), és néhány képcím és téma: Juhász (1940), Rőzsehordók (1940), Ruhamosás (1941), Havas domb (1943), Átkelés a Nyaradon (1943) jelzi, hogy a művész egyre sokrétűbben, gazdagabban bontja ki világát, eszközeinek, megoldásainak finomodása pedig technikai készségének fejlődését mutatja, s nem érdektelen a képek terjedelmének növekedése sem. A témakör szélesbedése, gazdagodása, a kidolgozás finomabbá, de lendületessé, bátrabbá válása a neoklasszicista feszesebb, hidegebb formavilágtól való távolodást, az oldottabb megoldások felé való közeledést is mutatja, ami itt-ott az eddigi expresszív törekvések bátrabb megnyilvánulását, vagyis a fekete-fehér ellentétek drámaibb felhasználását is jelenti. Példa rá a Kendermosó (1942); a stilizáló klasszicizmus és a dinamikus expresszionizmus tökéletes egyensúlyba olvadását pedig a későbbi Erdei tánc (1947) mutatja. S mit mondanak a méretek ? A képek nagysága ez időben már a 20, 30, 40 sőt 60 cm-es arányok között mozog, ami utalhat az expresszív törekvésekre, de talán a japán művészetnek a fametszetet önálló képként való felfogására is. Minden esetre: a japán tanulságok és saját egyéni törekvései találkozásának olyan szép megnyilvánulásával találkozhatunk e korban, mint a Havas domb (1943). A 40-es évek közepére, második felére a művész a technikai fejlődés igen magas fokára ér. S ekkor, a meghódított eszközök birtokában mintha egy pillanatra megállna a csúcson: nagyméretű metszetein mintha újból a klasszicizáló kor törekvései jelennének meg: szép témák (Körhintázók, Zoltika, Virágcsendélet, Alvó macska, s az itt is említhető Erdei tánc) szép megfogalmazásai, de a régebbi megoldásoknál természetesen részletezőbb, elbeszélőbb, patétikusabb, és monumentálisabb formában (L. Rózsa Gyula; Gy. Szabó Béla kiállítása, 272