A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Művészettörténet - Masits László: Káplár Miklós művészi indulása

zött. Tehetsége a haladó gondolkodásúak számára nem volt kétséges. Egyértelműen művésznek tekintették és a nagy triász példája nyomán még inkább segítették. A másik oldal nem fogadta el. Az uralkodó köröktől csak visszautasításban részesült. Bemutatkozásra „az áttörhetetlen közegen", csak egy rés nyílt, mint ún. „őstehetségnek". Az őstehetség „elmélet" akkori kiagyalói felfedezettjeikre nem úgy néztek, mint a feltörekvő dolgozó rétegek képviselőire, hanem mint kuriózumokra. Ösztönnösségüket hangsúlyozták, társadalmi jelentőségüket elhallgatták, vagy tagadták. Az őstehetség „elmélet" átlátszóságánál fogva rögtön vitát váltott ki azok részéről, akik felismerték, hogy az a teljes értékű elismerés csökkentését jelenti és a díszítő jelzők tömege ellenére csak kisebbítő, sőt lealacsonyító. Móricz Zsigmond az „Östehetségek"" rádióelőadásában kifejti: „mi ez a szó, hogy őstehetség? A szónak régi jelentése nem az volt, hogy műveletlen emberben is van tehetség, hanem azt, hogy vannak zsenik, akik messze túl emelkednek a maguk terén, és foglalkozásában az ossz kortársak, sőt a történelmi versenytársak fölött is." A két világháború közötti gazdasági válság éveiben számtalan paraszt és zsellér fogott tollat, ecsetet. Móricz Zsigmond ekkor írta: „Az östehetségek - kortünetek" с tanulmányában:'* „Az östehetségek jelentkezése egyszerűen kortünet. Ha értéket tulajdonítunk a tudásnak és a tanult lélek munkájának, akkor az östehetségek formájában való kultúrhódítás a legnagyobb kísérlet, amire az emberiség valaha is vállalkozott." Kapcsolatuk iránt érdeklődve Veres Péter Káplárra vonatkozóan ezt írta:'

9 „ . . . nem sokat tudok róla. Csak pár képét láttam. Amikor ő a Hortobágyon járt és festegetett, én ugyanott pályamunkás voltam. Én ismertem őt, ő nem ismert engem." A kérdés azonban foglalkoztatta: «... mint a Számadásban írtam,'

40 „valaki" akartam lenni. Jelen akartam lenni a közéletben, legalábbis a szellemi közéletben, le akartam tenni mint író is a garast, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá, mert a csalni kényszerülő urak őstehetség-kultuszt kezdtek, hogy kifogják, kiemeljék a népsűrűből és úri janicsárokká neveljék a tehetséges parasztokat, az írók pedig, a magyar nép igazi írói, kezdve az öregedő Móricz Zsigmondtól a legifjabbak közt akkor már kimagasló Illyés Gyuláig és Németh Lászlóig szívrepesve, majdnem lelkendezve fedezték fel bennem a népi - a paraszti - szövetségest, aki íme, gondolkozó ember, akiben íme mint példában, nemzetté érik a magyar nép.« Régebbi megállapítását*

1 akár Káplárról is mintázhatta volna: ,,A művész-őstehetségnek sem lehetetlen a teljes felemelkedés, de erő, önálló akarat és nagy-nagy belső önérzet és öntudat kell hozzá." A művészet berkeiben teljes volt az östehetségek kérdése körüli hangzavar. Lyka Károly

82 a kevesek egyike, aki a tényekre figyelt: ». . . megindult az „östehetségek" lázas kutatása falun, tanyán, erdőn, mezőn, gyárakban és műhelyekben, szóval mindenütt. A művészet Kolumbusai minden áron zseniket 77 Az Östehetségek 1934 szeptemberében hangzott el a rádióban; (Móricz Zsigmond: Tanulmányok, cikkek. Szerkesztőbiz., Szépirodalmi K., 1959) 386. 78 Megjelent: Pesti Napló, 1935. márc. 2. (Móricz Zsigmond: Tanulmányok, cikkek. Szerkesztőbiz., Szépirodalmi K., 1959) 450. 79 Veres Péter levelezőlapja Masits Lászlóhoz. Részlet. (Budapest, 1956. okt. 3.) 80 Veres Péter: A népi írókról. (Db., Alföld. XXVI. 1975. dec.) 67-68. 81 Veres Péter: Látófa. Levelek egy parasztfiúhoz. (Részletek a szerző: „Mit ér az ember, ha magyar" с nagyobb művéből.) Nemzeti Könyvtár 89. sz. (Bp., 1943. márc. 15.) 51. 82 Lyka Károly: Festészetünk a két világháború között (1920-1940). Visszaemlékezések. (Képzőművészeti A. K., 1956.) 105 p. 27. 558