A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Balázs Lajos–Hoppál Mihály: „... ismerem én ezeket a neveket ...” – Vallomás és életforma

a történész sokszor erőszakos rendteremtő szándékával készültek ezek a feljegyzések, hanem a szemtanú áradó adatgazdag elbeszélésével. Önéletrajza már korábban készen volt, még találkozásunk előtt. (Első változatát még 1966-ban írta, majd 1970/71 telén kiegészítette.) Két részből áll. Egy szűkebb önéletrajz, és egy, az apja halálának emlékére formába öntött fogalmazás a régi temetkezési szokásokról. Ez a másik rész hihetetlenül pontos néprajzi megfigyelések sorozata, ezért illesztettük bele, változtatás nélkül az önéletírásba. Ö katolikus családból származik s a református többségű Nádudvaron így kitűnő lehetősége volt a két felekezethez tartozó családok eltérő szokásainak megfigyelésére. S kitűnő érzékkel mindig rögzítette is az eltéréseket, s ebben egészen kivételes emlékezőtehetsége is segítségére volt. A benneélés hitele adja néprajzi adatainak értékét és részletgazdagságát - az ő önéletrajza mintája lehetne ennek a műfajnak. * * * Gyermekkorom (1897-től 1914-ig) születésemtől az első világháborúig: Az 1897. év június 19-én, kedden délután 4 órakor jöttem e világra a balmazújvárosi határban levő Nagyireg nevezetű határrészen levő uradalmi tanyán az egyik konvenciós cselédházban a Balázs Antal és felesége Ferencsik Juliánná házaspárnak a kilencedik gyermekeként (az anyakönyv tanúsága szerint), még utánam öt testvérem született, e népes család nyolc fiú és hat leányból állott, amelyből hat leány és öt fiú felnőtt, családot alapított és utódai itt és a szomszédos falvakban: Budapest, Vecsés, Hajdúszoboszló, Debrecen, Kába és Karcag helységekben élnek. Három fiú testvérem gyermekkorában elhalt. Ezen a helyen, a balmazújvárosi nagyiregi tanyán a nádudvari Frischbein Ignác földbirtokos a Semsey-birtokból bérelt földbirtokon legeltető gazdálkodást folytatott, ahol gulyalegelő és birka nyájak legeltetése volt nyárban, télben pedig szabadlegeltetése volt. Itt az uradalmi kerülő (csősz) volt az apám. Itt felügyelt a birtokra, a gulya és a birkanyájak mellett levő pásztorokra, valamint a birtokon levő szénatermésre, mint a kaszálásra, a szénagyűjtésre, a boglyázásokra is. Ennek a munkáknak ellátása miatt mindennap kerülte a birtok határát és innét ered e foglalkozás neve is, hogy kerülő. E birtokról 1900. január 2-án, igen havas téli napon átköltöztünk az uradalom nádudvari földbirtokára a Hortobágy mellékén levő Szelenczési tanyára, ahol szintén legelő gazdálkodás folyt, kevés szántás-vetéssel, itt is gulyája és birkanyája járt az uradalomnak a szántóföldjén. Repcét, búzát és rozsot termelt leginkább és sok szénát kaszált. Ökörföld, Kosártelek, Juhlapos, Juhföld, Pentezug, Agari, Csikosér, Nagylapos a szelencési földbirtok helynevei. Gyermekkoromban az Agari és a Csikos-érben fürödtem, halásztam. Édesapámmal a Szelencésen laktunk, ott volt kerülő, ott fogadta a napszámosokat szénakaszálásra, ő ügyelt fel reájuk, hogy a kialkudott munkaidőt: napfeljöttétől naplementéig ledolgozzák és a reggeli és a déli ebédidőt megkapják és mit hogyan csináljanak, tavasszal szénakaszálásra 35-40 ember kellett felgyűjteni és bekazlazni, utána jött az aratás, mindig 20 nádudvari és 10 kabai ember aratója volt az uradalomnak, azért mert a nádudvari ember marokszedő nélkül aratott és nem csinált hajnalban kötelet, hanem mindig farkáról kötött*, evvel szemben a kabai aratók mindig hajnalban kötelet csináltak és abba kötöttek, az aratás után jött a cséplés, ezután pedig az ugarlás, később a vetőszántás és a vetés. Az uradalom sok repcét termelt, ehhez is sok ember kellett. Az uradalomnak megvoltak a rendes aratói és egész éven át leginkább ezek voltak az uradalom napszámosai is. A századforduló után Darányi Ignác nevű ember volt a földművelésügyi miniszter, aki a „Néplap" című újságot indította, melyet a községi főjegyző ajánlatára 504