A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

nyal pótló szarvasmarhatartás lett az általános területünkön. Teljesen istálló­zó szarvasmarhatartás csak az uradalmakban alakult ki, mint például Okány­ban is, a Schwartz uradalomban. A szarvasmarhatartással kapcsolatosan meg kell emlékeznünk, éppen a változás érzékeltetése miatt, az úgynevezett parasztkupecekről is. A sok mar­ha, a közeli, nagy jelentőségű állatvásárok, a szabadabb életre vágyás kitermel­tek vidékünkön egy nem jelentéktelen réteget. Ezek a jobbágyok, majd parasz­tok szarvasmarha adással-vevéssel és hajtással foglalkoztak. Minden faluban volt 5-10 híres hajcsár, akik a vásárokon megvet marhákat a kívánt helyekre hazahajtották. Ezek a hajcárok mindig közibe vágtak a hajtott jószágnak a ma­gukéból, vagy méginkább akkor vett jószágokból egyet-kettőt és vagy még út­közben, vagy pedig az út céljában eladták. Visszafelé sem jöttek üres kézzel, hanem olcsó állatokat vettek, amikkel viszont nem jöttek egyenesen haza, mert útközben ezeket is eladták. Különösen híres parasztkupecek laktak Méhkeré­ken, Sarkadkeresztúron, de Kötegyán is híres volt parasztkupeceiről. Kötegyán kupecei differenciálódtak is. Többségük számára a szarvasmarha volt a fontos, azzal foglalkoztak; de sok híres lókupec is volt köztük. A kötegyániak lótartá­sa, lókereskedése is jelentős volt. Sőt az a vélekedés alakult ki, hogy az ország­ban nem múlhat el lóvásár anélkül, hogy ott kötegyániak meg ne fordultak volna. Időközben nagy változás állott be a lovak, a lótartás területén is. Az ökrök helyébe mindinkább a lovak léptek a teherhúzás, a munkaállat tekintetében. A teherhordást, a szántást mindinkább lóval végezték. Ennek az volt az oka, hogy az árutermelés gyorsaságot kívánt és a ló sokkal gyorsabb, mint a nehéz­kes ökör, méginkább mint a lassú bivaly. Sőt a lófajták között is kezdtek el­terjedni a nagy teherbírású fajták, a muraközi és rokonai. A századfordulóra ez a változás igen felvitte a lóárakat. Érthető, hogy a fajtaváltás eleinte csak a jómódúaknái ment végbe, és a szegénység megma­radt továbbra is az ökör mellett. Sőt, a szegénységnél gyakran előfordult a te­henek jármolása is. Geszten 1890. táján csak 3 tehénjármoló embert volt; Bíró Lajos, Nagy József és K. Tárnok János. Mindhárman szegények voltak, ökörre nem tellett nekik, mégkevésbé lóra. A tehénjármolók száma az első világhábo­rúig szaporodott, a háború alatt pedig ugrásszerűen megnőtt. Ekkoriban terjedt el a Geszten és más dél-bihari faluban is az egyes vagy oláh járom is. Az egyes járom „oláh" neve elárulja, hogy a szegény, teheneit jármolni kénytelen hegy­vidéki románoktól vették át területünk lakói. A tehénjármolás növekedése a parasztság elszegényedésévelj volt párhuzamos. Különösen belterjessé vált tárgyalási időszakunk alatt a sertéstartás. A tölgyerdőket kipusztították, a makkolásos disznótartás csupán emlék maradt. De vége lett azoknak az alkalmi sertés-eldorádóknak is, amit egy-egy sáska­járás jelentett. Az 1820. éviről Kiss Bálint azt írta, hogy „Erdély felől jöttek be sáskák Szathmár és Bihar Vármegyékbe, de tovább nem terjeszkedtek, vissza­mentek, a Sertések leghatalmasabb pusztítóik voltak, híztak rajtuk." 320 De mind kisebb és kisebb térre szorult a sertések hallal való etetése is, a vizek és bennük a halak megfogyatkozása miatt. A húsra dolgozó sertésfajták háttérbe szorultak, sőt egyes fajták ki is pusztultak, mert a tenyésztés a zsírra vette az 320/b Kiss Bálint: A' Helvét hitvallású Békés-Bánáti Egyházi Vidék földje - lakosai ­Vallás - Tudomány - és polgári történeteinek emléke. IV. Szentesen, 1836. 183. Kéz­irat. Debreceni Ref. Koll. Könyvtára. R. 567. 457

Next

/
Thumbnails
Contents