A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

dok irányába, már a múlt század közepére érdekes szakosodást idézett itt elő. Káposztát már régebben is majd minden faluban termeltek, hiszen egy 1770ből származó feljegyzés Ugrán is említette, hogy jó „káposztás kertjeink" vannak.

311 De szakosodásra csak Körösnagyharsányban került sor. „Tenger sok és szép Káposzta; amiről a község messze földön hires" - írta Harsányról K. Nagy Sándor.

312 Az érintett gazdasági-társadalmi tényezők a szakosodás irányába hatottak Körösnagyharsány parasztságánál és már a XIX. század elejére kialakították a kisüzemi szakosított árutermelést. Sarkadkeresztúron, a „modern" gazdálkodást folytató Tisza-birtokon, ahol iparvasút, saját öntözőtelep is volt, még rizst is termeltek. Ez azonban a paraszti termelés szintjén nem tudott elterjedni. Szabad legyen még pár szót szólnunk a gyümölcsösökről, a fákról, az erdőkről. A szántóföldi kultúra itteni kiteljesedése, a lápolás és néhány iparszerűen űzött foglalkozás (faszénégetés, hamuzsírkészítés, ács, asztalos) és a tüzelés a XIX. század végére kiirtotta területünk erdőit. A századfordulóra vidékünk jellegzetesen erdőtlen területté változott. Az erdei fák között kiirtották a vadgyümölcsfákat is, amelyekről régebben általánosan gyűjtöttek aszalványoknak való terméseket. A falvakban, az udvarokhoz csatlakozó kertekben sem volt sok gyümölcsfa. Leginkább néhány szilvafa jelentette az egész állományt. A nagybirtok majd minden központjában fásított, sőt erdőt is telepített, már az 1860-as években is. Részint azért, hogy legyen haszonfája, részint pedig a kastélyok, uradalmi épületek közelében a por ellen, valamint esztétikai okokból. Mindez azonban nem volt elegendő. A fahiányon segítendő, már a múlt század végén sorra alakultak a községi faiskolák. így Kötegyánban 1897ben vették meg a faiskola céljaira a községháza mellett levő Bálint Lajos-íéle telket.'"' A faiskolák kérdését, amelyeknek igen nagy szerepük volt a községek utcái, a közutak és az udvarok befásításában,- többször rendezték. Végleges rendezésre azonban elég későn, csak 1931-ben került sor."'

1 A faiskolák tevékenységének is tudható be, hogy vidékünkön elterjedt az akác és az is, hogy a selyemhernyó hatóságilag erőszakolt tenyésztése idején (1870-1900) sok eperfát ültettek. Ami szőlőkertkultúra mégis volt a dél-bihari síkságon, az-az egyes községek szőlőskertjeiben volt megtalálható. Ilyen nem minden községünkben alakult ki. A legszebben, legnagyobbat Sarkadon létesítették. Ez még ma is megvan. Ezekben a szőlőskertekben szigorú rend, gyakran közös munka alakult ki; rendtartás volt érvényben. Ezekben a szőlőskertekben megmutatkozó közösségi mozzanatok jelentették területünk egykori földközösségének utolsó maradványait és egyben a közös gazdálkodás első formáit is. Az állattartással kapcsolatosan tárgyaljuk területünk rétgazdálkodását. Mindenekelőtt a terminológiát kell tisztáznunk. A rét, ellentétben más vidékek szólhasználatával, itt nem a szénátadó terület neve volt, hanem olyan, jobbára használatlan földterület, ahol a nagyfokú nedvesség miatt csak nád, káka, gyékény, sás termett. Vizes, mocsaras, tocsogós, zsombékos volt az ilyen terület. Az idevalósi ember számára a rétnek is megvolt a maga haszna, mert számtalan termékét felhasználta, értékesítette, de szénáját nem innen, hanem a 311 OL. Helytartótanácsi lvt. Dep. Urb. (C. 59.) Tab. Urb. Bihar m. Ugra. 312 K. Nagy Sándor: Bihar-ország (Nagyvárad, 1885) II. 177. 313 HBmL. Kötegyáni képviselőtestületi jkv. 1893-1904. 1897. 13-14. szám. 314 Biharvármegye szabályrendelete a községi faiskolákról. 182. közgyűlései - 8671. alispáni szám/1931. 454