A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

A megrendelések egyre gyérebbek lettek. A termelőszövetkezeti mozgalom kibontakozásával pedig meg is szűntek. A tövisborona használatánál mutatkozik meg legplasztikusabban az az eszközhasználati fáziskülönbség, ami az egyenlőtlen társadalmi fejlődés révén, a jobbágyság rétegekre való bomlásával; a szelléresüléssel, a béresség-cselédség kialakulásával jött létre. A parasztság szegényebb rétegei mindig lemaradtak az eszközhasználatban; mert anyagi erejük nem volt az újat, a jobbat megvenni, megcsináltatni. A szegényparasztságnál jóval tovább, sok esetben egészen a felszabadulásig megmaradt a tövisborona használata, amikor a nagygazdák már régen favázas, vasfogú boronát használtak, az uradalmakban pedig már bevezették a vasboronák használatát. Természetesen igy volt ez más eszközökkel is; az ekével, vetőgéppel, cséplőgéppel. Az eszközhasználat alakulásában a gazdasági-társadalmi alap közvetlen megnyilvánulását figyelhetjük meg minden esetben. Mint érdekességet említjük meg, hogy az okányi Alkotmány Termelőszövetkezet begyűjtötte tagjaitól a tövisboronákat és azokat a nagy, még az uradalmi időkből származó kukoricagóré lécfalán felfüggesztve helyezte el. A sok tövisborona nem hasztalanul áll ott; olyan esetekben, amikor használata a föld porhanyóssága miatt előnyösebb a vasboronánál, ezeket használják. Különben régebben a tövisboronát nemcsak a föld megművelésére használták, hanem temetésekkor, lakodalmakkor ezzel tisztították fel az udvart, az utcát is. Ilyen munkára általában már kopott „töredezett vesszejű" boronákat használtak. Az aratás a XVIII-XIX. század fordulóján már általában kaszával történt hármas párban. De a sarlós aratás még egészen az 1880-as évekig fennmaradt, főleg Ugrán, Zsadányban és Mezőgyánban. A kaszás aratás a századfordulón lett kizárólagos. A mezőgyániak szerint mindig egymankós kaszát használtak, de a gesztiek állítása szerint az egymankós kasza csak 1930-40 között kezdett elterjedni az uradalomban, a Felvidékről hozott aratók egymankós kaszái nyomán, de most már kiveszőfélben van. Nem lehet pontosan elhatárolni, hogy rávágással vagy rendrevágással arattak-e. Ügy látszik, hogy területünkön a rávágás volt a régebbi vágási mód és fokozatosan adott helyet a rendrevágásnak, anélkül, hogy teljesen kiszorult volna. Egyugyanazon arató is vágott rendre is és rá is. A kaszafajták különbözősége tapasztalataink szerint nem bírt jelentőséggel ebben a kérdésben. A learatott gabonát kévékbe kötötték és 18 kévéből raktak egy keresztet. Vidékünkön a 18 kévés kereszt majdnem kizárólagos. A kévebekötés, illetve a keresztrakás is kizárólagos volt. Geszten és Mezőgyánban ugyan elterjedt a kupolás is, de mindkét faluban gondosan számontartják, hogy 1940 után megszűnt. Ugyanis, mindkét helyen a Tisza-birtokokra hozott, „csongrádi" aratók honosították meg rövid időre. A kereszteket a szérűre hordták és ott asztagba rakták. Azután itt nyomtatták ki. A szegénység hazahordta amije volt, amije termett és odahaza, az udvar végében nyomtatta ki. Néhány esetben említettek adatközlőink olyan nyomtatást is (Zsadányban, Sarkadkeresztúron), amikor nem asztagból, hanem vontatóból nyomtattak. Mindenütt lóval nyomtattak, még a szegények is. Az olyanok, akiknek nem volt lovuk, kölcsönkértek. A kölcsön lóbére az élelme és bizonyos ledolgozás volt. A nagygazdák a tallón „vetették meg az ágyást" és ott nyomtattak, az uradalmak pedig szérűs kérteikben. Közös szérű egyetlen községben sem volt. A közös szérű, amit pedig a hatóság többször szorgalmazott, tűzvédelmi okoból sem valósult meg. A bosszú kielégítésének legmegfe446