A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Katona Imre: A magyar néprajztudomány 130 éve

dás, a település, építkezés, viselet, táplálkozás stb. kérdéseit, mely a Magyarság Néprajza I-II. kötetében nyert összefoglalást. (E műre még visszatérek.) 1934-ben indult Budapesten az egyetemi néprajzi képzés. Kezdettől végig szoros volt a kapcsolat a népi írók mozgalma és a néprajz között is. (Ortutay Gyula.) A 40-es években pedig intézetek (Magyarságtudományi, Kelet-európai) alakultak, melyek az intézményes és tervszerű gyűjtés korszakát vezették be. Mivel a szerkesztőségben, intézeti, múzeumi és egyéb posztokon is lényegében ugyanazok (a már említett) kiemelkedő személyiségek voltak, ez kedvezően hatott a magyar néprajz mind tervszerűbb és modernebb tudománnyá válásában. A szövegfolklór néhány évre kissé háttérbe szorult, Solymossy egyes eredményei hamar idejüket múlták; régi rangját és európai hírét (az egyéniségkutató Ortutay-féle magyar iskola révén) az 1940-es évektől nyerte el ismét, amikor is szovjet (!) folkloristák hatására újfajta mesekutatás indult meg. E munka intenzitására jellemző, hogy máig (tehát nem egészen negyed század alatt) 16 kötet népköltési gyűjtemény jelent meg, míg a régi népköltési gyűjtemény 14-ből áll mindössze és ehhez is 50 esztendő kellett. Nem véletlen, hogy a 40-es években fellendült magyar mesekutatás világszerte ismertté vált; meseválogatások, tanulmányok, könyvek (monográfiák) jelentek meg Ortutay Gyula és tanítványai (Dégh Linda, Kovács Agnes és mások) jóvoltából; ez azonban részben már a fordulat éve utánra tartozik. A két háború közötti időszak elsősorban a népzenekutatásban hozott döntő fordulatot és világraszóló eredményeket: Bartók Béla időállónak bizonyult monográfiát írt a magyar népdalról, a román kolindákról, népzenénk és a szomszéd népek népzenéjének kapcsolatairól (melyből viszont nem lett újabb Vadrózsa-pör!), Kodály Zoltán pedig a történeti rétegeket fejtette fel és kutatta a rokon népek zenéjét, összefoglalta a magyar népzene főbb jellemzőit is. Kettejük hatása (tudományos és művészi szempontból egyaránt) korszakalkotó és felmérhetetlen; tanítványaik és követőik az ő elveik szerint alkotnak, kutatnak és tanítanak máig, e téren sok szempontból mienk a világelsőség! A második világháború nagy pusztulást okozott a néprajzi gyűjteményekben, ezek azonban pótolhatóknak bizonyultak. Pótolhatatlan veszteség viszont egyik legígéretesebb, európai kitekintésű elméleti kutatónk: Honti János mártírhalála. Tovább nehezítette az indulást, hogy nagyjaink (Bátky, Györffy, Viski, Solymossy és mások) távoztak egymást követően az élők sorából, amikor talán éppen a legnagyobb szükség lett volna rájuk! A néprajztudomány emberállománya kényszerűen megfiatalodott. A felszabadulás a magyar néprajz eddigi legdöntőbb eseménye: 1945-1950. között megtörténtek a személyi, szervezeti változások és ezzel merőben új korszak kezdődött. E korszak jellemzője a fokozatos eszmei tisztázódás, az intézményes tervszerűség, a gyűjtések, feldolgozások, kiadások fellendülése, a nemzetközi kapcsolatok kiszélesedése, az utánpótlás tervszerű biztosítása, az anyagi keretek megteremtése. Vegyük sorra mindezeket! A múlt eredményeinek felmérése céljából 1946-48 között 24 tudománytörténeti tanulmány jelenik meg a Népkutatás Kézikönyve címen. A centenáris jubileum alkalmával országos 48-as gyűjtés zajlik le, tanulmányok készülnek (ezek részben máig kiadatlanok) és 48-as adattár létesül. Öntevékenyen megindul a Folia Ethnographica, az akadémiai Acta elődje stb. Az első tudományos bázist az egyetemi tanszékek jelentik: az 1934-ben indult pesti Egyetemi Néprajzi Intézet kettétválik, 1951-től önállóan működik a Tárgyi Néprajzi (Tálasi István) és a Folklore Tanszék (Ortutay Gyula vezetésével), ezt követi a debreceni Néprajzi Intézet fejlesztése (Gunda Béla irányításával), míg a szegedi lényegében mostohagyermek mindmáig. 1949-ben a Néptudományi Intézetet idő előtt feloszlatták, 14 évig kellett várni, míg az akadémiai Néprajzi Kutatócsoport meglétesült. (Azóta 28 kutatóval működik, központjává vált a néprajzi kutatásoknak; erről később bővebben.) 1949-ben megalakult a MMOK (Múzeumok és Műemlékek Országos Központja), mely Ortutay Gyula vezetésével 4 év alatt európai hírűvé tette a magyar muzeológiát. Az 1963-as tanácsosítás e téren nem volt egyértelműen kedvező lépés, újabban a lokális eltérések lassanként kiegyenlítőd388