A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Történelem - Fintha Gábor: A Hortobágy lótenyésztésének története

Összefoglalás Ezzel el is jutottunk napjainkig, és ha visszatekintünk a 300 éves ménes múltjára, megállapíthatjuk, hogy ha számbelileg nagymértékben csökkent is, de a tenyésztés színvonala - néhány kívánnivalótól eltekintve - emelkedett Debrecen város, illetve a Hortobágy lótenyésztésében, és ez az emelkedés a jövőben csak fokozódni fog. Az első évek útkeresése, a kapkodó tenyészirány után végre megtalálta a ménes a táj jellegéhez leginkább hozzá illő fajtát, amely legjobban tudott alkalmazkodni a szélsőséges időjárási és takarmányozási viszonyokhoz, és emellett a polgárok igényeit is leginkább kielégítette. A nonius tehát rövidesen uralkodó fajta lett ezen a vidéken. A nagyhírű ménesnek sok viszontagságon kellett átmenni, a hozzá nem értő vezetés, a tenyésztés színvonalának nagymértékű esése miatt sokszor kellett feloszlatni, de szerencsére minden alkalommal újjászerveződött, és hírneve töretlen maradt. Az első világháború nem okozott túl nagy veszteséget az állományban. A két világháború között a nonius fajta tenyésztésében fellendülés tapasztalható. Ez időben az ország lótenyésztését állami rendelkezésekkel is próbálták fejleszteni, miszerint földművelésügyi rendelet írta elő az országos köztenyésztésben levő, továbbtenyésztésre alkalmas kancák törzskönyvi ellenőrzésbe vételét. Sokkal komolyabban érintette a ménest a második világháború pusztítása, minek következtében az állományból alig maradt valami. A felszabadulás utáni tenyésztői munka alapját az a néhány egyed képezte, amelyik az eredeti állományból megmaradt, illetve amelyeket a környéken szétszóródott lovakból össze lehetett gyűjteni. Rövidesen megalakult a Hortobágyi Állami Gazdaság, mely kezébe vette a lótenyésztést is, folytatva Debrecen város lótenyésztő munkáját. A mezőgazdaság szocialista átszervezésének kezdeti időszakában természetesen még nehezen indult meg a fejlődés, de aztán az évek múltával egyre nagyobb eredményjavulás tapasztalható. A lótenyésztés újra megtalálja helyét a szocialista gazdálkodásban, az eddigi megtűrt helyzetéből átkerült a jövedelmező ágazatok sorába. Ma már a lótenyésztés elsődleges célja nem az igásló, illetve a munkáló tenyésztése, hanem a korszerű sportló és a külföld által igen kedvelt sétáló előállítása, amelynek világszerte egyre növekvő kereslete van. Hazai viszonylatban is mind több sportlóra van szükség az ugyancsak szaporodó lovasiskolák részére. Jelenleg az ország különböző helyein 57 lovasiskola működik, 831 db lóval (ÓCSAG I. 1971). Ez a szám jóval meghaladja a világháború utáni évek adatait. Sajnos a Hortobágyi Állami Gazdaság nem a legszerencsésebb a tenyésztendő fajtával, mely kifejezetten munkáló jellegű, de remélhető, hogy a kezdeti nehézségek után ez a probléma is megoldódik és a nonius jövője is biztosítva lesz az újabb viszonyok között. Ezt bizonyítják azok a sikerek is, melyeket a telivérrel történő keresztezés eredményezett a sportló céltenyésztés terén. Bízhatunk benne, hogy ezek a sikerek tartósan fogják megalapozni a későbbi fejlődés felfelé ívelő nívóját. 381