A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Történelem - Fintha Gábor: A Hortobágy lótenyésztésének története

kisparaszti gazdaságok felszámolásával a lótenyésztés mindjobban háttérbe szorult így érthető, hogy az utóbbi évtizedekben legnagyobb változás ebben az ágazatban mutatkozott. Az 1928. évi 918 000 lóval szemben 1970-ben a létszám mindössze 231 000 lett. 1952-ben a mezőgazdaság vonóerő igényének még 84%-át főleg a ló elégítette ki, míg 1970-ben csak 17,4%-át. (Ócsag I. 1971). Az új gazdasági rendszerben azonban megint helyére került a ló és tenyésztése, ma már a főcél nem az igásló szükséglet kielégítése, hanem a mindjobban terjedő lovassportok lószükségletének kielégítése lett. Állattartás a Hortobágy pusztán a legrégebbi időkben A Hortobágy a XVI. sz. közepétől Debrecen város tulajdona lett, részben mint királyi adomány, de főleg mint zálogbirtok. (D. G. E. 1912). Ez utóbbi területek megtartása miatt nem szorgalmazta Debrecen város e puszta vidék betelepítését, mert ha befektetéseket eszközölnek, a zálogba adók hamarabb kiváltották volna földjeiket, így a városnak ebből semmi haszna nem származna, nem beszélve arról, hogy Debrecen határa is megcsonkulna. (Zoltai L. 1916.) Uralkodóvá vált itt a szilajpásztorkodás,- március közepétől november közepéig mérhetetlen mennyiségű állat járta a pusztát élelem után. Ebben az időben nagy jelentőséggel bírt a lótenyésztés is, a nagy lólétszámra enged következtetni az az adat, mely szerint 1562-ben a debreceni húsvéti vásárról a török 1600-nál több lovat hajtott el. A városi gazdálkodók élénk kereskedelmet folytattak a törökökkel, oroszokkal, lengyelekkel és osztrákokkal. Az oroszoknak, lengyeleknek például több mint 3000 tenyészállatot, köztük „negyedfélezer" csődört adtak el. (Caál L. 1966.) Bizony, szükség is volt a jó lovakra nemcsak a kereskedelem szempontjából, hanem a város nagykiterjedésű határa miatt is. A Hortobágy szélsőséges időjárásának eredményeképp a legelők csak május-június hónapokban adtak jóminőségű füvet, az augusztusi forróságban viszont kisültek, úgyhogy az állatok csak az elszáradt fűcsonkokat legelhették. Szigorúbb esztendőkben már júniusra is teljesen kiszáradtak a legelők. Egy korabeli orvosi jelentés így ír az 1835-ös állapotokról (HBmL. 1835): „az Ökör Csordát igen nyomorult és szánakozásra méltó állapotban találtuk, mert ennek se mezeje, se vize úgy, hogy az éhségtől el kénszeredett Barom marta a száraz kopár földet. - A Kútja ezen Ökör Csordának tisztátalan tsupa Sár, s a szegény nagy Állat reggeltől estig tsak ballag nem azért hogy egyen mert telyességgel nints mit, hanem hogy üres gyomrait iszappal töltse meg." Érthető, hogy a legszárazabb időszakokban a méneseket a környékbeli erdőkbe kellett hajtani, nyáron az erdei legelők füvére, télen pedig a fák közti avart legeltették. (Репуigei M. D. 1941.) Debrecen városi ménes megalakulásának előzményeitől a nonius tény észirány elindulásáig A városi ménes az ország egyik legrégibb és leghíresebb ménese közel 300 éves múltra tekint vissza. Feladata napjainkra némileg megváltozott ugyan, de hírneve most is a régi. Debrecen nemcsak a saját, hanem a polgárok lovai számára is szervezett ménest. Az első adat, mely erre utal 1671-ből származik, amikor a város néhány lovát Lente Bálint kupec ménesébe hajtották, a városi tanács engedélyével. 342