A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Régészet, ókortudomány - Sterbetz István: Fecskeábrázolásnak vélt egyiptomi hieroglif orrnithológiai megvilágításban

Sterbetz István Fecskeábrázolásnak vélt egyiptomi hieroglif ornithológiai megvilágításban Számos esetben bizonyult már hálás feladatnak a korai képzőművészeti emlékeken talált állatfigurák meghatározása. Egy-egy faj bizonyított előfordulásának puszta ténye is gazdagíthatja értékes adatokkal a régmúlt idők természeti viszonyainak, népek életmódjának, kultikus megnyilvánulásainak ismeretét. A magyar szikes puszták jellegzetes madarával, a székicsérrel (Glareola pratincola L. 1766) foglalkozva ezért is figyeltem fel A. Koenig (1926) Nílus menti madárkutatásairól közölt tanulmányára, ahol a szerző megemlíti, hogy e fajt ismételten felismerte óegyiptomi ábrázolásokon. A kérdés további vizsgálatához Mekhitarian (1954) és Michalowski (1969) összefoglaló munkái álltak rendelkezésremre. Az idézett kötetekben igazolva láttam Koenig állításait. Az átnézett, gazdag képanyagban - számos színes táblán is - mint hieroglif jelet láttam viszont a székicsért. Az ábrázolt madárfigurák enyhén hajlított csőre, torokfoltja, a valósággal majdnem egyező színezete, rövid lába, jellegzetes tartása, villás farka (!) Glareolával azonosítható. A budapesti Szépművészeti Múzeumban Wessetzky Vilmos volt szíves tájékoztatni arról, hogy az egyiptológia Swallov-nak, azaz fecskének (Hirundo rustica L. 1758) vagy Martin-nak, molnárfecskének (Delichon urbica L. 1758) tartja számon a Gardiner (1950) munkája felsorolásában ezt a „jóság" fogalmát kifejező, villásfarkú madárfigurát. Egy hasonló, de nem villásfarkú madár, amely az idézett szerző szerint Sparrow, azaz veréb (Passer sp.) az előbbi ellentétét értelmezi. Bár semmiképpen sem szükségszerű, hogy az egyes írásjelek jelentése összefüggésben álljon az ábrázolások valódi jelentésével, a székicsér hajdani gazdasági jelentőségét, és ezzel kapcsolatos általános népszerűségét ismerve, a szóbanforgó ábrával kapcsolatban mégis felvethetünk néhány gondolatot. A székicsér elvétve Észak-Afrikában is fészkel, azonban az egyiptomiak figyelmét elsősorban az Európából és Délnyugat-Ázsiából érkező, vonuló tömegek Nílus-völgyet követő átözönlése ragadhatta meg. Az összesereglett székicsérek táplálékbázisát egykor a hírhedt vándorsáskarajok biztosították. Számos irodalmi adat tanúsítja, hogy a növényvédelem korszerűsítéséig ez a madár volt a sáskarajok leghatékonyabb természetes ellensége. Megbecsültségére jellemző pl. Van Bruyn, holland utazó 1683. évi ciprusi naplójegyzete, amely szerint a szigetet kormányzó pasa a sáskairtó székicsérek elpusztítását lefejezéssel torolta meg {Bucknill 1910). A Kaukázus környéki sztyeppéken a múlt század végén is még életveszélyes népítéletekhez vezetett a székicsér és az ugyancsak sáskairtásért népszerű pásztormadár (Pastor roseus L. 1758) bántalmazása (Radde 1884). A Nílus iránymutatását követő és Dél-Afrikában végződő székicsérvonulás útvonala mentén is számos leírás hangsúlyozza e 255