A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Muezológia - Ditróiné Sallay Katalin: Hozzászólás a múzeumi restaurálás helyzetéhez

A restaurátori munka egyik legmostohább tudományág volt a felszabadulás után. Csak néhány szakember: képzőművész, ötvös, textiles, vegyész dolgozott ezen a területen, és sok ügyes kezű, jószándékú, a muzeális tárgyakat becsülő, tanulékony technikai dolgozó. Nem voltak megfelelő műhelyek és felszerelés sem, a munkánkhoz használatos vegyszerek beszerzése is igen körülményes volt, mert mindent a meginduló ipar szippantott fel, ebből csurrant-cseppent valami a múzeumoknak is. Közvetlenül a háború után döbbentünk rá arra a tényre is, hogy már a múlt század végén, s e században rendre-sorra létesültek szerte az országban múzeumok, ahová csak gyűjtötték az anyagot, de a begyűjtött tárgyak semmilyen kezelést nem kaptak. A legjobb esetben csak letisztították, vagy nem kellő hozzáértéssel olyan vegyszerekkel kezelték, ami a tárgyak pusztulását, nem ritkán a teljes megsemmisülését eredményezték. Mostohák voltak a tárolási körülmények is: fűtetlenek voltak a raktárak és a kiállítási termek. A háború és a bombázás elől konzerválás és fertőtlenítés nélkül csomagolták el a múzeumainkban - sok esetben a bekerülési állapotban - őrzött tárgyainkat. A felszabadulás után is még hosszú ideig fűtetlenek, nyirkosak voltak raktáraink, kiállításaink. Meg kellett teremteni a sajátos szakirodalmunkat is, mivel hosszú ideig csak az 1926-ban kiadott Rathgen műve volt az (Friedrich Rathgen: Die Konservierung von Altertumsfunden. Berlin und Leipzig, 1926.), ami már a restaurátori munka fellendülése idején zömében elavult eljárásokat tartalmazott. Az első magyar nyelvű, bátortalannak mondható, kéziratban megjelent munkákban láttak napvilágot restaurálással, konzerválással foglalkozó tanulmányok, cikkek az intern-használatú, negyedévenként megjelenő, akkor „Múzeumi Híradó"-nak nevezett közleményeinkben. Ezeket a tanulmányokat összegezte - némi újjal bővítve -, de kevéssé konkretizálva az 1950-ben szintén kéziratban kiadott „Konzerválás és restaurálás kézikönyve", amit 1952-ben ugyanilyen címmel, azonos tartalommal egy másik kéziratos könyv követett. Ma már mindkettő elavultnak mondható, módszerében akkor is hiányosak voltak, de ezt a hiányt pótolták az akkori felettes szervünk, a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége, majd a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja által, az akkor múzeumban dolgozó restaurátorok számára rendezett tanfolyamok, tapasztalatcserék. Az 1954-ben megjelent „Régészeti Kézikönyv I. Gyakorlati régészet" már komoly tudományos igényeket elégített ki, és még ma is tankönyve a régészeknek. Múzeumainkban azonban a régészeti tárgyak mellett néprajzi, képzőművészeti, iparművészeti, természettudományi, középkori, újkori, numizmatikai stb. gyűjtemények is vannak, amelyek állagmegóvási munkáinál elenyészően csekély irodalmi útmutatásra támaszkodhatunk. Az 1970-ben kéziratban megjelent „Múzeumi Műtárgyvédelem 1." néhány, az eddigiekben nem található - muzeális anyagféleség kezelésére tartalmaz hasznos gyakorlati tanácsot. Sajnálatos, hogy napjainkig nem jelent meg e sorozatnak induló kiadvány többi tagja, amire igen nagy szükség lenne, annak ellenére, hogy 1963 óta rendszeresen képezik ki a terület fiatal restaurátor gárdáját alaptanfolyamokon, és tanműhelygyakorlatokon. 2. A restaurálás szakmai rangja; restaurátorok megbecsülése A restaurátori konferencián az egyik előadásban elhangzott, hogy önálló szakmai rangot nyer a restaurátor szakma. Ez feltehetőleg a restaurátorképzés megoldásával lesz összefüggésben, amely témával külön foglalkozunk a későbbiekben. Itt azokat a tényeket szeietnénk sarkítani, amely azt dokumentálja, hogy nálunk még hiányzik a restaurátorok megbecsülése, holott az ő munkájuk nélkül nem beszélhetünk muzeológiáról, sem tudományos munkáról, kiállításaink is igen szegényes képet mutatnának, ha a tárgyakat bekerülési állapotukban helyeznénk a vitrinekbe. Ha a publikációk mellékleteiként bemutatott reprodukciókon „in situ" állapotban szerepelnének a tárgyak, nem keltenék fel az érdeklődést. Sok esetben a leírottak is tévútra vezetnének. 834