A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Cs. Tábori Hajnalka: A hiedelemtörténetek változása egy tiszántúli falu közösségének tudatában

tej, vizelet. . .) végrehajtott cselekedet - rendszerint ütlegelés - annak fáj, aki a rontást végrehajtotta. Hiedelemmondáinkban sok analógiás átvitellel találkozunk. A rontó és az áldozat egyszeri feltételezett kapcsolata alapul szolgál arra, hogy az áldozat váladéka, mint a rontó jelképes megszemélyesítője szerepeljen, s a rajta végrehajtott cselekedet a ronton is végbemenjen. A tejrontás, tejvarázslás, ill. annak az elhárítása a legáltalánosabb esetek közé tartozik, szinte minden dobozi asszonnyal megtörtént. A visszaszerző eljárás hatásosságában sohasem kételkedtek, és egyszer sem mondták, hogy az akciót meg kellett volna ismételni. Az elhárítást legtöbbször valamelyik tapasztaltabb asszony tanácsára, vagy tudósnak tartott személy utasítására hajtották végre. Talán nem ilyen széles körű, nem ennyire gyakori, de szintén általánosan ismert a fiatalok megrontása. A leggyakoribb formája a megétetés, a lábnyom felvétele, ruhadarabnak, emberi váladéknak a megszerzése és a velük végrehajtott cselekedetek. Ezeknek az eljárásoknak a lényege is az analógiás átvitel vagyis az az elképzelés, hogy a megszerzett ruha, lábnyom, váladék a tulajdonost helyettesíti, és a velük végrehajtott cselekedet a tulajdonoson is végbemegy. A rontás kiváltó oka itt is legtöbbször személyes bosszú vagy anyagi érdek.

1

" Ez utóbbit bizonyítja egy öreg dobozi embertől hallott szólás is: „az a rend, hogy főd a főddel, szegény szegénnyel házasodjon". A felsorolt példákból láthatjuk, hogy Dobozon ismerték a rontó, a boszorkányos személyeket, és bizonyos cselekedetek felidézésére, vagy már bekövetkezett baj elhárítására igénybevették segítségüket, tudásukat. A gyakoriságot pedig az bizonyítja, hogy a legtöbb adatközlő személyes élményként, vagy legalább is mint a közvetlen környezetében lejátszódott eseményről beszélt. A viszonzás kérdése.- Láttuk, hogy kedvező eredmény után szívesen adtak jutalmat, volt aki péntz is kapott, sőt a hagyomány szerint a kéményben mulatozó boszorkányok elküldője egy lánc földet kapott. Nem mindenkit tartottak azonban tiszteletben, pl. ha Sassné ment az utcán az asszonyok összesúgtak mögötte: „itt megy a vín banya, megy a vínasszony rontani". Megállapítható, hogy a lakosoknak a boszorkány hírében álló személyekhez való viszonya a tartózkodás. Ösztönösen távol tartották magukat az ilyenektől. Másfelől a rontó sem közeledett hozzájuk, hiszen tekintélyét, az erejébe és tudásába vetett hitet csak növele az emberektől való különállás. Nem volt megbélyegzett, kiközösített személy az ilyen, de mégis megkülönböztetett volt, ami a falu társadalmától való kívülállásnak egyik formája. A boszorkányoknak ismeretét, esetleg a velük való kapcsolatukat a doboziak sohasem tagadták, de senki sem vállalta magát a boszorkányságot, vagy azt, hogy elvezessen egy általa ismert boszorkányhoz. Pedig igen gyakran előfordult, hogy a történetet egyes szám, első személyben mondták, de rákérdezéskor kivétel nélkül azt mondták, hogy nem ők a résztvevők, csak így „sokkal könnyebb elmesélni". Ennek igaz vagy hamis voltáról nem volt módomban meggyőződni, mert többszöri rákérdezés során sem ismerte el senki, hogy tudna rontani, vagy emberfeletti erejú tudás birtokosa lenne. De az előadás módjából, az adatközlő magatartásából, kijelentéseiből következtettem arra, hogy hiszik az elmondottak valódiságát. Ez természetesen az idősebb kor16 „Az egyén és a szokás összefüggésében megfigyelési területet jelent még a társadalmi helyzetből fakadó egyéni különbözőségek vizsgálata. A parasztság erős differenciáltsága az egyéni hatóerők tekintetében nagymértékben hatással voltak a szokások életére. Mindezeknek a kérdéseknek a beható elemzése további feladatként áll előttünk." Újvár у i. m. 517. 704