A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)
Néprajz - Cs. Tábori Hajnalka: A hiedelemtörténetek változása egy tiszántúli falu közösségének tudatában
változtatni tudja, pl. fekete macskából fehér kutyává változik. Láthattuk, hogy az állat alakba történő átváltozás mindig rontó célzatú. Legtöbbször a nem egymásnak szánt szerelmeseket akarták megrontani, hogy megakadályozzák a nem kívánt házasságokat, amelyeket legtöbbször anyagi okokból elleneztek a szülők, hozzátartozók. A történetek arról is szólnak, hogyha egy legény elég ügyes volt, vissza tudta változtatni és kellőképpen meg tudta büntetni a boszorkányt. A visszaváltás motívuma minden esetben a bal kézzel, vissza kézzel történt hirtelen rávágás, megérintés. Ez az, amire megtörik az állat alakban levő rontó varázslatos ereje, ellenfele hatalmába kerül, aki legtöbbször tettlegesen áll bosszút rajta. Érdekes, hogy ezt a tettlegességet nem tartják öncélúnak, hanem igazságosnak. A boszorkánynak meg kell bűnhődnie. Az elbeszélések egy részében a rontó nem nyeri vissza emberi alakját, csak hatalmát veszti el, és csak másnap tudják meg, hogy a faluban melyik örsgaszszony lett beteg, kinek vannak nagy kínjai, mert akinek ilyen panaszai vannak, arról a megrontott bizonyosan tudja, hogy boszorkány, aki most kellően meglakolt. A megbüntetett boszorkányt senki sem sajnálja, s arról ugyan nincs adatunk, hogy már a helyszínen agyonütötték volna, de arról van, hogy az illető később belehalt az így kapott sérülésekbe. Abból, hogy a büntetésnél nem ismerik a kíméletet komoly következtetéseket vonhatunk le arra vonatkozóan, hogy milyen erősen hittek a boszorkányok okozta rontásban. A büntetések másik gyakori formája a tettenért boszorkány megpakolása volt. Adatközlőim között nem akadt szemtanú, de volt aki állította, hogy a nagyanyja látott ilyet, sőt egyenesen azért ment át Dobozról Békésre, hogy megnézze a megpatkolt boszorkányt. A megpatkolás rendszerint a kovácsok feleségével történt meg. A patkolás és meglovagolás motívuma külön-külön is jelentkezik. Az éjjelenként mulatozó, visítozó kanboszorkákkal verekedő boszorkányok között akadt olyan, amelyik már meg volt patkolva. Ezekről különös, félelemmel vegyes izgalommal meséltek, az ilyeneket félelmetesebbnek tartották a többinél, mert ördögi erejüknél fogva túlélték az emberi igazságszolgáltatást. A XVI. századra kialakult boszorkányhit néhány jellemzője - nevezetesen a boszorkány és az ördög szövetsége, együttműködése - nagyon gyakran előfordul. De míg a dobozi hiedelemben az ördöggel, mint mitikus alakkal csak egészen szórványosan találkozunk, addig a boszorkányhitnek szerves tartozéka. Ügy vélik, hogy a boszorkányok az ördög szolgálói, vele mulatoznak, és a megállított boszorkány csak az ördög nevének hallatára tud újra elindulni. Szombat esti mulatozásaikat a Cengellér hegyen tartják, ami a Szent Gellért hegy nevének népies torzulása, s ilyen formában megőrzője a régi boszorkányszombatokon tartott orgiáknak. Boszorkányszervezetekről általában nagyon keveset tudnak, van tudomásuk arról, hogy az egymást tanító boszorkányoknak engedelmeskedniök kell egymásnak, és hogy a boszorkányok között is van bizonyos hierarchia, úgymond „parancsolhatnak egymásnak". „Nagyobb erővel bir mint én, nem tehetek semmit, mer' én vesznék el tülle." A dobozi boszorkányhiedelem tartozéka, hogy a boszorkányok szarvakat viselnek, de a levegőben való utazásukhoz hasonlóan ez sem látható, csak bizonyos karácsony este gyakorolt szokás során tudható meg, hogy a falu lakói közül „kik azok, akik az ördöggel cimborálnak". A boszorkányság egyéb testi jegyeit (stigmáit) nem ismerik. 1 ' 1 15 Komáromi Andor: A magyarországi boszorkányperek oklevéltára. (Budapest, 1910) Előszó 9. 702
