A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Cs. Tábori Hajnalka: A hiedelemtörténetek változása egy tiszántúli falu közösségének tudatában

mer azok úgy gyünnek be, hogy mind férre fordittyák a fejüket, hogy a nagy szarvaikkal beférjenek. De azok borzasztóan haragusznak, amér így kileste a titkaikat és el akarják majd emészteni űtet. Csak úgy menekülhet meg, hogy visz magával egy tarisznya mákot, és amikor má' mennek a nípek ű utolsónak marad. Ahogy kilép, gyorsan körülhinti a mákot. Közben is hinti fojtón, ahogy szalad. A boszorkányok csak akkor foghattyák meg, ha minden mákot felszettek az utolsó szemig. De ki kell neki tartani amíg hazaír, mer ha lassan fut, vagy elfogy a mák ú a halál fija lesz. (Papp Károlyné 87 é.) - A boszorkányok mind nagy szarvakat viselnek a fejükön. De asztat halandó emberek nem láthattyák, csak ük, mer errül ismerik fel egymást. Azír mégis meg lehet tudni, hogy ki a boszorkány, mer' az ilyenek férrefordított fejjel lípnek a templomba, hogy a nagy szarvaik elférjenek. (Ohré Julianna 77 é.) - Az ojat meg lehet tudni, hogy ki a boszorkány. Csak bátorság kellett hozzá. Lucaszíket kellett valahogy csinálni. Ez úgy kíszűlt, hogy Luca napján kezdik, asztán pont karácsony éjjelre kellett befejezni, se előbb, se később, pont akkorra. Asztán a templomba úgy kellett ülni rajta, hogy fele kint, fele bent legyík. Szűre alá dugva vitte aki csinálta, nehogy már odafelé elvegyík tüle a gonoszok. (Molnár Antalné 55 é.) - Aki meg akarta tűnni, hogy ki a boszorkány, annak a seprűt felfelé kellett fordítani és oda tenni az ajtó mögi. Akik a szobába vótak, mind el tuttak menni, csak a boszorkány nem. Az csak akkor, ha megfordították a seprűt. (Dúl Jánosné 72 é.) - Egy ember, aki a kemencéket csinálta, az mesílte nekem, hogy nagyapja neki csinált lucaszíket. Kész is lett pont karácsonyra, akkor már csak össze kellett rakni. Olyan kis gyalogszík vót, amilyen ez is e, amin maga ül. Hát szóval megcsinálta, ászt kísz is lett. Amikor gyütt az éfél, minket gyerekiket aludni küttek. De evett a fene rettenetesen, hogy mit akarhat öregapánk. Nem bírtunk maradni, gyüttünk kifelé. De nem mertünk zajt csinálni, nehogy íszrevegyen valahogy. De nem nízett ű minket, csak fogta a sziket és a kímíny alá ült. Pont ilyen kímíny vót az is mint ez. A kézibe' meg fogta a karikást - mer' gulyás vót - asztán elkeszte maga körül csergetni. Szólt mint a fene. Mink csak valami nagy visítást hallottunk, meg a csergetíst. Másnap asztán elmesílte, hogy a kímínybül lejöttek irte a rosszak, de nem bántották, mer a karikás miatt nem fértek hozzá. (Szűcs Lászlóné 68 é.) - A lucaszíket december 13-án Luca napon kellett elkezdeni és minden nap egy kicsit csinálni rajta. Karácsonyra kíszen kellett lenni vele. Rígen nagy kímínyek vótak az alá kellett beülni pontban íjfílkor. Ott kellett várni a boszorkányokat, mer olyankor leereszkettek. Vót nagy vinnyogás, meg visítás, ahogy gyüttek lefelé. Üneki meg csak számlálni kellett űket, hogy ki kicsoda. Neki azír nem lett baja, mer' mákot szórt maga köré és a gonoszok csak akkor érhették el, ha ászt a sok mákot mind felszették egy szemig. De addigra mire meglettek vele, már kukorékolt a kakas. Lejárt az idejük, nem bánthatták. (Farkas Istvánné 87 é.) - Csináltak, vót aki csinált Lucaszéket. Olyan kis gyalogszék vót, amit tizenhárom napig kellett csinálni. Azér is mongyák, hogy lassan készül, mint a luca szike. Hát aki ilyet csinált, az kiült vele a keresztútra. Körülhintette magát kölessel, de jó bőven, akkor asztán nem érhették el a gonosz lelkek. (Á. Szabó István 84 é.) - Vót nekem egy komám, az is csinált lucaszíket. Tudott az is valamit, mert nem fiit. Nekem is monta, hogy csinájjak, de én nem mertem. Még valami ördög rám akatt vóna! Hát rá is ült a komám, de nem lett annak semmi baja, mer' a sok forgácsot, ami lett, maga köré szórta. így menekült meg. (Á. Szabó István 84 é.) 692