A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Cs. Tábori Hajnalka: A hiedelemtörténetek változása egy tiszántúli falu közösségének tudatában

с) A boszorkány megjelenési formái Altalános az az elképzelés, hogy a boszorkány rendelkezik az átváltozás (metamorfózis) képességével. Az ártó, rontó akciót valamilyen élőlény, legtöbbször valamilyen állat alakjában hajtja végre, de élettelen tárggyá is átváltozhat. Másik jellemzője, hogy a levegőben történő utazás képességével is rendelkezik. 1. Állat-alakú boszorkány - A boszorkány minden állat kípíre át tudott változni. A teste olyan nagy vót, mint egy embernek, de a feje állatfej vót. (Fazekas Sándorné 72 é.) - Hallottam, hogy a Páll Ferencné macskává tutta magát változtatni. Ha akarta fekete macska lett. Csak átbokseggelt a fejin, oszt már meg is vót. Bőgősné meg Erdőhátiné mesélték, hogy leginkább pintek íjjel úgy kóbollott macska kípibe. Csak szombaton jött vissza. Akkora vót, mint egy ember, de a feje macskafej vót. Eccer asztán az emberek meglesték, balkézzel elkapták, hát őkelme mingyár visszaváltozott. Jól eldöngettík asztán, hogy leszokjon a boszorkánykodásrul. Három napig fekütt összeverve, fel se tudott kelni. (Seben Andrásné 67 é.) - A Sósszíkbe' is vót egy román asszony. Az is minden íjjel macskává változott, és úgy fujtogatta az embereket, meg ráült a mejjükre. (Dúl János 72 é.) - Apám mesélte, hogy amikor még fijatal házasok vótak elmentek a szomszédba, a fonóba. Anyám valamivel elébb ment apámnál. Az asszonyok, lányok ültek és fontak, úk emberek meg beszílgettek. Látták, hogy egy fekete macska bejött a házba és oda fekütt az asztal alá. Má' úgy éjfél körül járt, amikor csak kibújt az asztal alól, nyújtózott egyet, ahogy a macskák szoktak és emberi hangon annyit mondott: Hij! Az ebannyát! De elszundítottam! - azzal huss, ki az ajtón. Sose látták többet. De egy biztos, hogy boszorkány vót! (Szűcs Lászlóné 52 é.) - A rígi időkbe' sokan vótak ojanok, akik át tuttak változni. Úgy riogatták a nípeket macska kípibe. (Szilágyi Istvánné 58 é.) - Legényember vótam még, oszt éppen bál vót. Tánc közben eccer csak nagyon megéheztem. Montam a komáknak, mennyünk el enni. Rá is álltak. Nem meszszire kellett menni, hát elindultunk. Úgy tizenkettő felé járt má'. Ahogy mentünk, beszélgettünk, egy macska mindig a lábam alatt mászkált. Mintha baja lett vóna, olyan csúnyán nyávogott. Mink hárman vótunk és a harmadik ment legtovább. De mondom nem vót egyáltalán messze. Mink hamar jóllaktunk, asztán csak vártuk a komát, vártuk. De nem jött. Mondom én a komámnak: te nízzük meg má' mi lelte! Mi érhette? Mer' úgy vettem észre, hogy ü valamér belerúgott a macskába de az akkor már nem macska vót, hanem egy nagy fehér kutya. Akkor már a fattyú is látta, hogy baj van, átugrott a kerítésen, egyenest be az istállóba. Merhogy az vót a legközelebb. Ott vót neki a puskája is, mer' hazahozta az apja a háborúból és ott vót. Gyorsan felkapta és rátartotta a kutyára. Rá akart lőni, de a kutya hirtelen megszólalt: Ha rám lősz, meghalsz! Mink már odaírtunk akkor, de a beszídet nem hallottuk, csak ászt, hogy a jószág kegyetlenül bőgött, döfkötték a jászolt. Asztán csendes lett minden. Óvatosan kinyitottuk az istálló ajtót és bementünk. Ott vót a koma is. De nem tudott szólni egy szót sem. Mindnyájan tuttuk, hogy boszorkány járt. Montuk is a komának, ha mégeccer jönne, visszakézzel üsse, úgy ahogy csak bírja. Üsse, ameddig csak tuggya. Pár nap múlva, amikor újra ment el is kapta: asztán rúgta, verte, de csak balkízzel. Majd megdöglött ott a keze között az a valami. (Dúl János 72 é.) 686