A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás

elbeszélőstílus tekintetében más és más jegyeket hordozó formák, térben és időben nem lezártak, hanem csak lehetőségek egy soha meg nem szűnő változásához, alakulásához, mindaddig, amíg a közösség ilyen elevenen vállalja, akkor már nem járunk messze attól a feltevéstől, hogy meseként tartsuk nyilván mindazokat a formákat, amelyek másként és másként, s különböző fejlődési szinten fejezik ki az azonos lényeget. Vagyis az eltiport vagy „beavatott" győzelmét azokkal az erőkkel szemben, amelyek az ember erejét túlhaladják, s amelyeket az egyszerűség kedvéért „gonosznak" érzünk és fejezünk ki. Mesének lehet-e tekinteni azokat a mezőbándi meséket, amelyek csupán hiedelem-elemek vagy történetek laza összefüggése? Igen, mert már bennük lappang a meseiség első csírája: az ember győzelme a rontó erőkkel szemben. Es vajon Kapás Gyuri meséit az menti-e meg, hogy az azonos alapon a kalandosság illúzióját képes nyújtani; azért, mert találkozván egy tőle és a mezőbándi valóságtól idegen igénnyel, borzongató hiedelemtörténeteket több órás mesévé fűzve, nyújtja? Mesének lehet-e tekinteni ezt? Ha abból indulunk ki, hogy a közösség annak vállalja-e vagy sem - már pedig annak vállalja (és talán mégiscsak ez a döntő) -, akkor nem tagadhatjuk meg elbeszéléseitől a rangos „mese" címkét. Ugyanakkor Boros Hicsi nem a kalandosságot ígéri, de az élet súlyos kérdésekre való nehézkes és szigorú feleletét arról, hogyan segíti az embert a mágia, nem valamilyen távoli földiségtől messze, de egy nagyonis kis dimenziós földi világban, amelyben azonban, akárcsak az idők kezdeteiben, mindig éri valamilyen rendkívüli az embert. Lehet-e ezt a fajta elbeszélést mesemondásnak, és ami így létrejött, mesének nevezni? Nyilvánvaló, hogy ezekben a meseformákban a lényegesek azok az „etnográfiai gyökerek", amelyek a „legrégibb szüzsék"-ben jelen voltak (M. Meletyinszkij: 22); s ha ezeket a vonásokat, ugyancsak Meletyinszkij szerint „a mesei epika kezdeti stádiumának" kell tekinteni, amely valamilyen csoda folytán megőrződött még bizonyos archaikus gondolkodású közösségekben, ha kezdeti formaként, de el kell fogadnunk. El kell fogadnunk, mégpedig azért, mert (s ezt nyilván bizonyítják a gyűjtött mesék különböző formái és alakulásai) a „mesei fantasztikum" nem úgy vette át a helyét, hogy a „mitikus fantasztikum" „megszűnt" (uo. 24), hanem szerintem a kétféle fantasztikum észrevétlenül nőtt bele egymásba sok-sok ezer éven, és ez az egymásbanövés szünet nélkül tart, mígcsak a mese él és virágzik. Nincs jogunk ilyen minőségi különbséget tenni „a kétféle" fantasztikum iránt, hiszen ugyanaz a mitikus fantasztikum jelenthet meséit, ha a közösség vagy az egyén hisz benne. Másrészt a kezdeti mitikus fantasztikum már magában hordozza a poézis lehetőségét, hiszen a világ megragadásának ősi módjában mindig szerepet játszik a fantázia is. Ez azonban már messze vezet. Itt e helyen felvetettem ezt azért is, mert hiszen szemem láttára történt meg az előbbi jelenség, ti. a mesei fantasztikumnak a mitikus fantasztikummá való átlényegülése, átköltése, ugyanazon közösség keretében is, az ugyancsak archaikus, eleven hiedelmű Csurka János tolmácsolásában. És csak azért, mert számára az élet minden jelensége, akár valódi, akár mitikus, valamiképpen a fantasztikum lehetőségét hordozza magában, a reálisnak és irreálisnak azt a kedélyes és boldog vállalását, amelyre csak az álmodozók és költők képesek. Ezek a közösségek és meséik, valamint a mesei hagyományozás vizsgálata fejlesztették ki bennem azt a türelmet, amely az eleven hagyományozás gazdag és polivalenciás jelenségeit felméri és elfogadtatja, tudomásul veszi. Ezért aztán - noha Dávid Gyula meséire szívesen akaszthatnám a „hibrid" címkét 642