A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás

Dávid Gyula meséi a legtöbb varázselemet őrzik, egyik hőse aranytollas medvebocs, aki megétetés kapcsán született, s nem fogja a golyó, mint egyes sámánt. Amikor pedig a rontástól fejvétel útján megszabadul, a világ egyszerre elsötétedik, majd ragyogó világosság lesz és ő ott áll tiszta aranyfiúként, trónon ül, fején korona tizenkét kereszttel. Ez a kozmogenikus részvéttel való meghalás és feltámadás több mitikus - köztük Krisztus halálának körülményeit is idézi. Ez persze nem jelenti azt, hogy ugyanez a hős, ha arról van szó, hogy anyját felruházza vagy etesse (BN 808. típus keretében), egy kosárral ne a legelőkelőbb „áruházakat" törje be és „vitrinjeit" fosztogassa. E variációs lehetőség már abban a szélsőségesen keveredő tudatképben is adódik, amelynek Dávid Gyula egyik érdekes képviselője. Nehéz megérteni számunkra, hogy férnek meg a legősibb hiedelem-elemek a legmodernebb tudatelemekkel. Mert megférnek és ez a kevertség tükröződik meséiben is. (Kapás Gyurinál a „beavatkozás" csak a szerkezetet érintette.) És nemcsak abban és azáltal adódik, hogy szélsőségesen kombinatív, és tudatosan újító típus. Magát „meseköltőnek" nevezte, nem azzal dicsekedett, hogy hűséges ahhoz, amit hallott, ellenkezőleg, azzal, hogy elhagyta azt és maga kombinálja meséit. Ez már tudatosság. E helyütt nem térek ki most azokra a személyes invenciókra, amelyekre a mesemondó rátalál, amikor megindul a maga külön útján. Ez a külön út ugyanakkor illúzió is, hiszen maga sem tudja, mennyire a közösség embere, még az elszakadásban is. Rendszerint a mesemondó a közösséggel együtt szakad el a hagyománytól, hagyományosságtól. Itt azonban mégsem ez a döntő elem. Hiszen - láthattuk - a közösség igénye nyomán Kapás Gyuriban is kifejlődött a kombinatív készség, ö is, miként majd mindenki eltanulja ezt a stílust, amely a mesétől nem a hagyományosat, hanem az érdekeset, a kevésbé hallottat kéri számon. Ez szinte hozzátartozik bizonyos férfiközösségek stílusához. (Erről részletesen már beszámoltam.) (Nagy: 1969.) Az, ami a Dávid Gyula meséinek azt a személyes ízű, egyéni redakcióit létrehozza, nem az, hanem az az egyszerű körülmény, hogy író-olvasó - sőt szenvedélyesen olvasó - ember és ízlése nemcsak mesén, hanem különböző népkönyvön, sőt ponyván alakult ki. De nem utolsó sorban a filmen és televízión is. Meséiben a hősök mitikus eredetűek és erejűek. Nos ezek a mitikus hősök: Rózsa, a sárkányt úgy elhajítja, hogy hétmérföldre esik; János úgy rezegteti meg a poharakat, hogy a vendéglő valamennyi asztalán megindulnak a poharak, s ereje olyan, hogy akármikor „tiszta páncélba" boríthatja a vendéglőt, úgy, hogy onnan se kijönni, se bemenni nem lehet, ö és más társai: „Favitéz", „Penészvitéz", „Csontvitéz", Szél fia, Föld fia, Aranykirály fia, ugyanabban a kocsmában flekként esznek két ökörből és hozzá öt akós bort isznak (vö. ezt a mitikus hősök, istenek nagy étvágyával), majd pedig valami odajött ördöglegényekkel olyan vadnyugati verekedést rendeznek, amilyent ő a filmekben gyakran láthatott. Legjobb példa mégis éppen a Bilbori rablókirály esete, aki Dávid Gyula előtt valamilyen ponyvás olvasmány egyszerű rablója lehetett, de átköltésében - mivel tudata tele van a varázsvilág elemeivel - el kell jusson Franciaországba, ott meg kell szabadítsa Franciaországot a sárkánytól, utána pedig megfürdik a sárkány vérében, hogy nagyobb erőre tegyen szert. Természetesen vízen jár, mint Krisztus és más varázslók és így tovább. Igaz, nem fogadja el a francia király lányát, mert neki már van felesége (az ő megszabadítására indult el), aki egy cirkuszi akrobata volt, s akit majd a tömlöcből, a detektív638