A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás

jobban beszéli a románt, mint a magyar nyelvet. Anyanyelvük mégis cigány. A román és magyar lakosság köréből, közvetlen környezetéből összeverbuválódott közösség - az eleven hagyományozás során (amelyet nem zavar az a tény, hogy a lakosság fiatal nemzedéke már gyári munkás és már a civilizáció magasabb fokán van) - a közösség magába ömlesztette a legkülönbözőbb vidékek meséit, sőt dominánsan a román hiedelemvilág és mesekincs elemeit őrzik. Például táltosok születésének motívuma hiányzik a mesékből. A többlábú és többszívű táltosló elemei viszont ma is gazdagon előkerültek a görvényvölgyi román mesékben. Nem eredetre utalok, hiszen az 552-es típus keretében néhány magyar variáns is megőrizte ez ősi elemet, hanem a többlábú és többszívű ló képzete feltehetőleg egy archaikusabb rétegből való. Ugyanakkor sem a magyar, sem a magyar-cigányok meséi nem őrizték meg, vagy csak szórványosan, a többlábú és többszívű táltos lovat. Berze Nagy is ez adat kapcsán néhány román variánsra hivatkozik (Berze, uo.). Mezőbándon nem mutatható ki bizonyos hiedelem-elemek domináns jelenléte, a mese anyagára a rendkívül sokféle területről való, sokszínű és sokfajta archaikus elem jelenléte a jellemző. A közösség a legarchaikusabb fejlődési szintet képviseli, szinte semmilyen készséget nem mutat a környező lakossággal való asszimilációra, vagy életformájuk, életmódjuk átvételére. Emiatt aztán feleségeiket a legkülönbözőbb, már csak itt-ott létező román vagy magyar olyan cigányközösségekből hozzák ide, akik hajlandók vállalni ezt az életformát. Itt - bármilyen paradoxnak tűnjék - a közösség zártsága fellazult, a legkülönbözőbb hiedelmek, mesék ömlöttek be a hagyományozás során. E fellazulás azonban nem az evolúció irányában történik, hanem éppen az archaikus elem megőrzésében mutatkozik. Annak oka, hogy a szucságiak a táltoslóban hittek, jobban mondva, hinni véltek, az archaikus közösségekben sajátosan ma végbemenő jelenségekben keresendő: a mese a hiedelmeket megőrzi, tartósítja a közösség számára. A mese tehát a hiedelmek foglalatává válik. Még másképpen közelítve meg e kérdést: a hiedelem-elem, amely már kikopott volna a tudatából, hiszen már nem jelent számára létszükségletet, megmarad azáltal, hogy a mesébe ágyazódott, beleépült. Megmarad még akkor is, ha már a hiedelemvilág visszahúzódott. Így magyarázható, hogy a szucsági közösség még akkor is elvállalja a táltoslóban való hiedelmet, ha az már talán nem olyan eleven, mint például a méraiak még ma is aktív hiedelme a táltosemberben. Ez nyilván a fejlődés során - amely mindig az ősi elemek kikopását eredményezi -, egy további lépés. A hiedelem már nem él, de a közösség elvállalja. Vállalja azért, mert meséiben mindegyre hallja, s mert meséi számára éppolyan „igazak" ezen a fokon, mint a hiedelemtörténetek. A meséhez való ilyen viszonyulás jellemzi a természeti népeket, de még a mi tájainkon is, egyes archaikusabb közösséget is. Más kérdés, hogy itt is sok finom árnyalatbeli eltérés adódhatik, ami az „igaz" tartalmi jegyeit illeti. Ez teszi lehetővé, hogy akkor is elvállaljon valamely hiedelmet, ha különben közömbös, sőt passzív iránta. Elvállalja, mert: „igaz kell legyen, ha egyszer a mesében van szó róla". „Mert a mese csak igaz lehet." E kérdésről bőven szólottam egy másik tanulmányban, ezért most csak utalok rá (Nagy, 1971). Ezért van aztán, hogy Mérában, ahol a táltostörténetek olyan sűrűn fordulnak elő, illetve forognak, a mesébe is behatoltak a táltoslegények, s azok táltoslegényekként élnek, cselekszenek és végzik csodáikat. Ugyanakkor a tál626