A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás

A fenti példákat, nemcsak az alsó szintet képviselő Szucság, Méra és Bánd, hanem éppen úgy a marosvécsei mesékből is tallóztam. Pedig ez a közösség civilizatorikus tekintetben nem különbözik a lakosság többi részétől. Nem is lakik külön negyedben, szép kőházaik vannak, városias bútort vesznek, rádiójuk, televíziójuk van, filmet néznek. Mivel magyarázható mégis, hogy meséikben bőven találunk varázselemet? Az új bútor, a rádió és a tévé, sőt még a könyv sem jelenti azt, hogy kicserélődött mindaz, ami a múltban világszemléletüket jelentette: hozzáállásukat élethez, halálhoz, betegséghez, rontáshoz. Az élet eme nagy kérdései, amelyekre a mese feleletet ad, s amelyek már az ősembert is nyugtalanították, majdnem ugyanúgy nyugtalanítja a mait is. Tény az, hogy az a néhány adatközlőm, akivel Marosvécsen találkoztam, ugyanúgy hitt lüdércekben, boszorkányokban, varázslókban és rontásban, akár a bándi. Régi és új életmód, régi és új társadalmi-gazdasági tényezők ütköznek itt meg. A tudat már befogadta az új benyomásokat, de ezek még nem tudják gyökeresen átformálni egész világszemléletüket. Így jön létre az a hibrid világlátási mód, amely a legősibb, de a legmodernebb elemeket is egyként élteti és igényli. A marosvécsiek életében az új társadalmi-gazdasági tényezők hatása közösségi életükre és tudatukra szinte robbanásszerűen ment végbe. Talán még csak egy nemzedéknyi idő alakítja új tudatukat, életmódjukat. Ennek hatásaként az asszimilációs törekvések is, amelyek a környező lakossággal való keveredésben nyilvánulnak meg, szintén nem régiek, újabb keletűek. Ebben az átalakulásban nem utolsó szerepet nyer az a tény, hogy nagy munkatelepekre járnak el, ám ezek a munkalehetőségek mind az utóbbi évtizedekben adódtak számukra. A közeli Szászrégen kisváros nem adhatott alkalmat arra, hogy az iparban elhelyezkedjenek. Talán a marosszentkirályi meseközösség az, amelyik nem vállalja el már az archaikus elemet, vagy ha igen - erről majd később szólok -, egy kései, költői beleérzéssel. A varázslat gyakran a groteszket idézi és a nevetségest, az abszurdumot jelenti számukra. Tudatuk nem különbözik szinte semmiben a környező városszéli lakosságtól. (Marosszentkirály már a megyeszékhely Marosvásárhely külvárosának számít.) Gyári munkások. A község három nemzedéke könyvön nőtt fel, s külön utcában laknak, a „Temetőkert" negyedben. Valamikor a falu széle volt ugyan, de már régóta az újonnan jöttek, munkások és tisztviselők - akiket a város közelsége odavonzott - lakótelepe. Nincs is nagy különbség a házak között. Az asszimilálódás vágya készteti őket arra, hogy jó „egyháztagok" legyenek, reformátusok és noha - tudomásom szerint - nem keverednek a környékbeli magyar vagy román lakossággal, nem szívesen hangoztatják cigány voltukat. A mezőbándiakat például lenézik életmódjuk primitívsége miatt. Az asszimilációs törekvésekért, otthon, a családban is, a magyar nyelvet anyanyelvként, a cigánnyal egyenlő mértékben, sőt sokszor helyette használják. Azt a megfigyelésemet, hogy a marosszentkirályi mesemondó nemcsak hogy nem vállalja a varázselemet a mesében, sőt le is nézi és „hazugságnak" minősíti, ezt egy élményem próbálja illusztrálni. Puci Jóska marosszentkirályi mesemondó, egyik cigány komájánál végighallgatott egy Sárospatakról jött mesemondót, akinek meséi igen sok varázselemet őriznek. Egyik meséjében szerepel az az epizód is, amelyre hivatkoztam, s amelyet a mérai Boros Hicsi mondott el: az Isten lejövetele az égből. Majdnem úgy szerepelek itt is a kicsíráztatott kukoricaszemek, a kilencedik 622